Mutatjuk, mennyi mindent magaddal vihetsz a pelenkázótáskában!
Az írás óriási ziccerrel nyit. Mégpedig azzal, hogy ha egy frissen nyílt éjszakai helyet rövid úton le akarunk savazni, akkor elég, ha elsütjük rá a meat market, vagyis húspiac elnevezést, és beszélgetőpartnerünk máris látja lelki szemei előtt a bejégerezett főiskolás kolóniákat, akiknek természetesen mindig csúnyán végződik az este, nekünk meg miattuk kell hányásokat kerülgetnünk, amikor reggel kilépünk a fénybe.
Ez könnyen átérezhető, Magyarországon is tele vagyunk ilyenekkel, ahol sosem a zene volt a lényeg, hanem az, hogy ki melyik nőt célozza meg a pultnál. Szóval ezért is vicces, hogy a mára már intézménnyé vált Fabric
épülete egykor tényleg egy valódi húspiacként funkcionált.
Persze Keith sem véletlenül juthatott hozzá az épülethez, ami egy lerohadt ipari környezetben volt, de mégis a város közepén. Ehhez az is kellett, hogy akaratán kívül Anglia egyik leghírhedtebb szervezett bűnözői családjába szülessen bele.
A Reilly família komoly klán volt, Keith apját például 65 évesen kapták el öt és fél kiló kokainnal, meg “annyi automata fegyverrel, hogy azzal rajtaüthetett volna a tálibokon” – ahogy az őt letartóztató rendőr fogalmazott. Keith azonban már nem került bele ebbe a közegbe, viszont tisztességes szállítmányozói-fuvarozói munkát szerzett. Ezzel együtt pedig bejutási lehetőséget egy csomó üres raktárba.
És azt tette, ami a leghelyesebb volt: raktárbulikat kezdett szervezni.
“Azok az első éjszakák valami irgalmatlanok voltak – színtiszta garage! Már nem úgy értve, hogy UK garage, hanem a régi garage szellemében: nincsenek szabályok, James Browntól Fela Kutin át a Stones-ig és a Chaka Khan-ig mindent játszottunk… de persze engedély nélkül, teljesen illegálisan. De ez még a hetvenes években, az igazi warehouse rave szcéna berobbanása előtt volt, a rendőrség valószínűleg azt sem tudta volna, hogy mit kezdjen velünk.”
1992-ben döntött úgy, hogy saját klubot akar nyitni.
“A döntésem egy reakció volt arra a szar helyzetre, ami kezdett kialakulni. A tánczene visszafejlődött ebbe a buta happy house, vagy handbag house, vagy tudja isten, hogyan nevezendő izébe. Az olcsó szar zene ment, egy éjjelre összezsúfolt rakás DJ-vel, bukmékerekkel a bárban… Igazi mocsok.” Keith így eladta a családi házát, és minden pennyt belepakolt az álmába, sok buktatón át válhatott csak a Fabric realitássá. Konkrétan 1999-ben.
“Mindenki azt hitte, hogy őrültek vagyunk. A West End szuperklubja, a Home egy hónappal nyitott előttünk.”
– Megvan, hogy az ő rezidenseik Paul Oakenfold és Danny Rampling lesznek?
– Igen.
– Kik a ti rezidenseitek?
– Terry Francis és Craig Richards.
– Azok meg ki a faszok?
– A barátaim.
Ezt a társalgást Keith egy akkori ügynökkel folytatta le, aki ma már a barátja. A Home pedig két hónappal később becsukta a kapuit, míg Craig Richards és Terry Francis azóta is, 15 éve tekerik a Fabricban a lemezeket. Ez egész Anglia-szerte rekordnak számít.
Keith egyébként, amikor kimondta a fenti mondatokat – és kapott rájuk alighanem fefitymáló tekintetet -, érezte, hogy úgy beszél, mint egy kölyök, de azt is, hogy igaza van. Akkoriban a giccses zenék mentek, aki egy kicsit is szofisztikáltabb (vagy soulfulabb) próbált lenni, hamar a dj-pulton kívül találta magát. Így amikor megnyílt a Fabric, tudták, hogy egyvalamiben nem lesznek kompromisszumkészek soha: a zenében.
Csak egy klub futtatásában máshoz is kell érteni, és ezt az első napok őrülete példásan megmutatta. Sorok kígyóztak az épület körül, ha pánik lett volna, azt sem tudják, mihez kezdjenek, a ruhatárba az utolsó pillanatban állt be Keith faterja, aki szerencsére úgy vitte azt, mint valami katonai létesítményt.
“Az egyetlen dolog, amihez értettünk, az a hangrendszer volt.”
Reilly szerint a legtöbb klub alaphibája az volt, hogy a megszólalás volt az utolsó, amire költöttek. Náluk viszont az első: a Fabricot kvázi a sound system köré húzták fel. És a mai napig ott vannak a technikusaik és finomhangolják, bütykölik azt egész héten, hogy mindig a legjobbat hozhassák ki belőle.
Ráadásul az egyes számú teremben állat módon a padlóba is mélynyomókat építettek: így mindenki a saját testén át rezonálhat, ami gigászi élmény, főleg egy drum & bass bulin. “Az egyetlen probléma az volt, hogy a kezdetekben, néhány nagyon szeretetteljes rave-en pár lány, aki túl sok bogyót evett meg, egyszerűen csak leült a talajra széles vigyorral a száján. Mondom, baszki, megépítettük a világ legnagyobb vibrátorát.”
A hirtelen siker persze nem kívánt járulékos dolgokat is hozott magával: a dílerek milliós bizniszt láttak a Fabricban, Reilly-t egyre gyakrabban érték fenyegetések, olyanoktól, akiktől az ember nem szívesen kap fenyegetéseket. Döntenie kellett: szól a rokonságnak, és akkor bandaháború kezdődik, vagy megpróbálja legitim módon elsimítani a problémát. Az utóbbira szavazott: a rosszfiúkkal mindig közölte, hogy ha bármi olyan történik, hívja a rendőrséget. Ez bevált ugyan, de a Fabric első évében golyóálló mellényben ment dolgozni, és a házassága is szétesett a permanens stressztől.
Mégis, a Fabric maradt az, ami: egy ma is működő tánczenei emlékmű London lábdobokkal dobbanó szívében, miközben Reilly továbbra is ragaszkodik az egyetlen szabályához, amit ő maga hozott: sosem próbálják kiszúrni a trendeket, és sosem hívnak el játszani olyasvalakit, akiben nem hisznek.
(Eredeti szavak: Vice, fotók: Fabric)