Pár napja találtam egy cikket a Vice-on, félre is tettem, de most elővettem, úgyhogy lefordítom kicsit, mert fontos - hiszen a londoni klubzene mekkájának korai éveit göngyölíti fel. Mégpedig az alapító Keith Reilly szavain át.

Az írás óriási ziccerrel nyit. Mégpedig azzal, hogy ha egy frissen nyílt éjszakai helyet rövid úton le akarunk savazni, akkor elég, ha elsütjük rá a meat market, vagyis húspiac elnevezést, és beszélgetőpartnerünk máris látja lelki szemei előtt a bejégerezett főiskolás kolóniákat, akiknek természetesen mindig csúnyán végződik az este, nekünk meg miattuk kell hányásokat kerülgetnünk, amikor reggel kilépünk a fénybe.

Ez könnyen átérezhető, Magyarországon is tele vagyunk ilyenekkel, ahol sosem a zene volt a lényeg, hanem az, hogy ki melyik nőt célozza meg a pultnál. Szóval ezért is vicces, hogy a mára már intézménnyé vált Fabric

épülete egykor tényleg egy valódi húspiacként funkcionált.

Persze Keith sem véletlenül juthatott hozzá az épülethez, ami egy lerohadt ipari környezetben volt, de mégis a város közepén. Ehhez az is kellett, hogy akaratán kívül Anglia egyik leghírhedtebb szervezett bűnözői családjába szülessen bele.

Keith Reilly a kép jobb szélén, valamikor régesrégen

A Reilly família komoly klán volt, Keith apját például 65 évesen kapták el öt és fél kiló kokainnal, meg “annyi automata fegyverrel, hogy azzal rajtaüthetett volna a tálibokon” – ahogy az őt letartóztató rendőr fogalmazott. Keith azonban már nem került bele ebbe a közegbe, viszont tisztességes szállítmányozói-fuvarozói munkát szerzett. Ezzel együtt pedig bejutási lehetőséget egy csomó üres raktárba.

És azt tette, ami a leghelyesebb volt: raktárbulikat kezdett szervezni.

“Azok az első éjszakák valami irgalmatlanok voltak – színtiszta garage! Már nem úgy értve, hogy UK garage, hanem a régi garage szellemében: nincsenek szabályok, James Browntól Fela Kutin át a Stones-ig és a Chaka Khan-ig mindent játszottunk… de persze engedély nélkül, teljesen illegálisan. De ez még a hetvenes években, az igazi warehouse rave szcéna berobbanása előtt volt, a rendőrség valószínűleg azt sem tudta volna, hogy mit kezdjen velünk.”

1992-ben döntött úgy, hogy saját klubot akar nyitni.

Goldie a Fabricban és sárga pólóban

“A döntésem egy reakció volt arra a szar helyzetre, ami kezdett kialakulni. A tánczene visszafejlődött ebbe a buta happy house, vagy handbag house, vagy tudja isten, hogyan nevezendő izébe. Az olcsó szar zene ment, egy éjjelre összezsúfolt rakás DJ-vel, bukmékerekkel a bárban… Igazi mocsok.” Keith így eladta a családi házát, és minden pennyt belepakolt az álmába, sok buktatón át válhatott csak a Fabric realitássá. Konkrétan 1999-ben.

“Mindenki azt hitte, hogy őrültek vagyunk. A West End szuperklubja, a Home egy hónappal nyitott előttünk.”

– Megvan, hogy az ő rezidenseik Paul Oakenfold és Danny Rampling lesznek?
– Igen.
– Kik a ti rezidenseitek?
– Terry Francis és Craig Richards.
– Azok meg ki a faszok?
– A barátaim.

Ezt a társalgást Keith egy akkori ügynökkel folytatta le, aki ma már a barátja. A Home pedig két hónappal később becsukta a kapuit, míg Craig Richards és Terry Francis azóta is, 15 éve tekerik a Fabricban a lemezeket. Ez egész Anglia-szerte rekordnak számít.

Keith egyébként, amikor kimondta a fenti mondatokat – és kapott rájuk alighanem fefitymáló tekintetet -, érezte, hogy úgy beszél, mint egy kölyök, de azt is, hogy igaza van. Akkoriban a giccses zenék mentek, aki egy kicsit is szofisztikáltabb (vagy soulfulabb) próbált lenni, hamar a dj-pulton kívül találta magát. Így amikor megnyílt a Fabric, tudták, hogy egyvalamiben nem lesznek kompromisszumkészek soha: a zenében.

Csak egy klub futtatásában máshoz is kell érteni, és ezt az első napok őrülete példásan megmutatta. Sorok kígyóztak az épület körül, ha pánik lett volna, azt sem tudják, mihez kezdjenek, a ruhatárba az utolsó pillanatban állt be Keith faterja, aki szerencsére úgy vitte azt, mint valami katonai létesítményt.

Carl Cox balra, Craig Richards jobbra

“Az egyetlen dolog, amihez értettünk, az a hangrendszer volt.”

Reilly szerint a legtöbb klub alaphibája az volt, hogy a megszólalás volt az utolsó, amire költöttek. Náluk viszont az első: a Fabricot kvázi a sound system köré húzták fel. És a mai napig ott vannak a technikusaik és finomhangolják, bütykölik azt egész héten, hogy mindig a legjobbat hozhassák ki belőle.

Ráadásul az egyes számú teremben állat módon a padlóba is mélynyomókat építettek: így mindenki a saját testén át rezonálhat, ami gigászi élmény, főleg egy drum & bass bulin. “Az egyetlen probléma az volt, hogy a kezdetekben, néhány nagyon szeretetteljes rave-en pár lány, aki túl sok bogyót evett meg, egyszerűen csak leült a talajra széles vigyorral a száján. Mondom, baszki, megépítettük a világ legnagyobb vibrátorát.”

A hirtelen siker persze nem kívánt járulékos dolgokat is hozott magával: a dílerek milliós bizniszt láttak a Fabricban, Reilly-t egyre gyakrabban érték fenyegetések, olyanoktól, akiktől az ember nem szívesen kap fenyegetéseket. Döntenie kellett: szól a rokonságnak, és akkor bandaháború kezdődik, vagy megpróbálja legitim módon elsimítani a problémát. Az utóbbira szavazott: a rosszfiúkkal mindig közölte, hogy ha bármi olyan történik, hívja a rendőrséget. Ez bevált ugyan, de a Fabric első évében golyóálló mellényben ment dolgozni, és a házassága is szétesett a permanens stressztől.

Mégis, a Fabric maradt az, ami: egy ma is működő tánczenei emlékmű London lábdobokkal dobbanó szívében, miközben Reilly továbbra is ragaszkodik az egyetlen szabályához, amit ő maga hozott: sosem próbálják kiszúrni a trendeket, és sosem hívnak el játszani olyasvalakit, akiben nem hisznek.

(Eredeti szavak: Vice, fotók: Fabric)