Lehet, hogy picit elfogult vagyok a Colin Stetson és a nagy hangerő iránti rajongásom miatt, de nekem ez volt magasan a kedvenc Electrify-om a Trafó nagytermében. Mesélem, miért.

Colin Stetson

Azt már a hírekből és persze a YouTube-videókból tudni lehetett, hogy – bármilyen hihetetlen – Colin Stetson egy szál szaxofon használatával hozza létre a prehistórikus korokat és tektonikus mozgásokat idéző zenéjét. Ahogy azt is, hogy minderre a körkörös légzési technika birtokában képes.

A Trafó puritánul megvilágított színpadján olyan természetességgel kezdett bele a műsorba, mintha csak egy road ment volna oda egy utolsó, biztonsági csekkre. Komótosan induló dülöngéléssel ment egyre mélyebbre a saját világában, jöttek a repetitív pszichedelikus spitálok, a bölénybőgések, mitikus homályban derengő korok elevenedtek fel, és

saját szemünkkel és fülünkkel tapasztalhattuk, hogy minden egyes hanghoz tartozik egy mozdulat.

A pulzáló törzsi ritmust például egyes hangok erőteljes lecsapkodásával hívta elő. Közben azt is hallani lehetett, ahogy küzd a levegővel.

Az első tíz perces szám után – mintha víz alatt lett volna – levegőért kapkodva köszöntötte a közönséget, majd a sztenderd szaxi helyett magára akasztotta a basszust. Az egész koncerten ez volt a forgatókönyv, négy darab tíz perces merülés, köztük pedig kedélyes sztorizgatás. Kiderült, hogy már járt Budapesten 98-ban és elég jól érezte magát. Arra is emlékezett, hogy rengeteg Unicumot ivott, illetve reméli, hamarosan újra visszatérhet. Én is!

Mika Vainio

Mika Vainio ugyancsak vetítés és minden vizuális szemfényvesztés nélkül játszott. Svájci sapkájában úgy festett a kütyüjei mögött, mintha egy idős kertész bíbelődne a kis virágjaival – közben pedig a végítélet szakadt ki a hangfalakból.

Olyan magas volt a hangerő, hogy szerintem habzott az a sör a gyomromban a basszustól.

Mindenesetre a végén fájlaltam picit.

A szett első fele egy kaotikus kollázs volt, félbehagyott ritmusképletekkel, hirtelen, a semmiből támadó zajokkal. Amikor jött két amúgy szép tétel, valahogy az sem tudott már megnyugtató lenni. Tényleg, mintha a világot temették volna. Majd kaptunk egy zajos poszttechnót, amire már táncolhatott is, aki akart, köztük két műanyagkorsó a hangfal előtt.

A szett második felében aztán beállt a mester egy középtempós döngölésre, hogy legyen mibe kapaszkodni. A végén pedig olyan történt velem, mint talán még sosem. Azt ugyanis a műsor közben nem vártam, hogy vége legyen, de amikor ez megtörtént, megkönnyebbültem. Túléltem! Most már lesz mit mesélni az unokáknak.