Abban alighanem megállapodhatunk, hogy a Zöld Pardont egy ideje nem úgy jegyzi a budapesti trendkövető buliközönség, mint a szórakoztatási egység, ami a havi must go lista akár első tíz helyére beférne. Nem volt ez mindig így, de most így van (vagyis ilyenné lett, köszönhetően a sok-sok elmúlt év közönségigény-változásainak, az egymás lecserélő generációknak és a belvárostól számított távolságnak, ami a Rákóczi-hídhoz költözéssel még nagyobbra nőtt), és ezen a két sör áráért megtekinthető külföldi előadók sem nagyon javítottak – sőt, egyes esetekben még rontottak is. Pedig a szekusok perpillanat jó fejek, a pultosok úgyszintén, a helyszínt meg nem lehet rossznak nevezni, mégis kapcsolódik az egészhez egy olyasmi megítélés, ami miatt sokan inkább elkerülik.

Vasárnap azonban akadt egy nyomós ok a jelenlétre: a szokásos petőfirádiós-fesztiválzenekaros este helyett egy nagy formátumú előadót, Aloe Blaccet sikerült leszervezni, hála a Class FM-nek, amit persze kimondani is furcsa, mert valószínűsíthető, hogy a kereskedelmi rádió nem abból a feltörekvő és fontos korszakból ismeri az énekest, amikor Emanon nevű kőkeményen underground hiphop formációjával bontogatta szárnyait a 90-es évek végén, vagy amikor a még szintén kőkeményen underground Stones Throw kiadónál megjelentette első, kísérletező kedvű szólólemezét hét évvel ezelőtt. Mondjuk ki: a meghívás oka ez a sláger volt.

Amivel igazából persze semmi gond nincs, mert így az adott előadó szuperslágeren túli világával is megismerkedhet a publikum (ami ebben az esetben jó két-háromszáz ember lehetett legfeljebb), és talán ráharap a többi zenéjére. Márpedig Aloe esetében ennek van is értelme: vékony csíkozású ingjében és ugyanilyen mintájú golfsapkájában, elegáns öltönyében egy klasszikus szabású soulman állt elénk a színpadra, akiről azért tudható, hogy szereti a furcsa, horizonttágító megoldásokat – igaz, ezekből pont nem kaptunk sokat, a negyed 9 után kezdődő koncert főleg legutóbbi, második, 2010-es albumáról, a hagyományosabb hangvételű, Marvin Gaye-t és kollégáit idéző Good Thingsről szólt.

Blacc berúgta az időgépet

A show felénél már sejtettem, hogy nem is nagyon lesznek izgalmasabb elhajlások annál, mint hogy a You Make Me Smile egyik pillanatról a másikra soulból zsigeri funkra vált át, így értelemszerűen könnyebb is volt átadni magam a feléledő hetvenes éveknek, ami könyörtelenül tódult a zenekar irányából. A főszereplő kiszólásaival ráadásul folyamatosan rátett egy lapáttal az őt övező általános rokonszenvre, egyszer kifordítva bókolt (“a ronda emberek otthon maradtak?”), másszor pedig a szeretetről prédikált, ami egy pillanatra sem tűnt alibizésnek.

Majd felhívta a figyelmet arra, hogy legyünk szívesek minden nap megmosolyogtatni valakit magunk körül, mert az nagyszerű dolog. A közönség meg hagyta elkapni magát: sok vigyor, kurjongatás (plusz egy táncfenomén a Green Lights alatt!), köszönet mindkét fél részéről a kölcsönösen jóleső estéért. És a végén még a ZP-t is megszeretjük.

(Szöveg és kép: Unger András / Urbanplayer)