Mutatjuk, mennyi mindent magaddal vihetsz a pelenkázótáskában!
Ezzel kezdődött minden. Aztán érkezett egy második videó, és ez a harmadik sem segített abban, hogy megfejtődjön: kit, vagy kiket rejt a név. Mert az arcukat eddig nem láttuk, és magukról sem mondtak eddig sok mindent – leszámítva azt, hogy londoniak és jó barátok -, miközben zseniálisan elegáns, azonnal megszerethető, a hetvenes évek New Yorkját idéző indie-funk dalokat írnak, amikért megőrül a zenei sajtó. Persze azt már a Kiss, a GWAR, MF Doom és Burial óta tudjuk, hogy a személyazonosság elrejtése óriási felhajtóerő tud lenni a popzenében, és a szlovákiai EB-feszten hamarosan kiderült, hogy a Jungle miért választotta a félhomályban maradást.
De mindenekelőtt rántsuk le a leplet – tessék, ők azok:
És akkor most jött el az ideje, hogy tenyerünket szívtájékra helyezzük, és belemondjuk a kamerába: igen, akkor is ugyanígy hatott volna ránk a dolog, ha már az elejétől fogva látjuk az arcukat.
Mégis, függetlenül attól, hogy két fehér, láthatóan zenei előképzettséggel rendelkező brit csávót láttunk a színpad elején, akik az egyik pillanatban billentyűket nyomogattak, a másikban gitárt akasztottak a nyakukba, a harmadikban meg bársonyosan énekeltek, és azt gondolnánk, hogy ezt már elég sokan megcsinálták, mégiscsak elvarázsoltak a zenék. Élőben is. Egyedül a vokalista lány maradt a gyenge láncszem, de a lényegi képlet hiba nélkül működött, csorogtak bele a lábakba a belassultan érzéki, optimista, a Motown-éra naivitását mégis nélkülöző, ügyes dalok. Tanult emberek funkja!
Rövid videónk is van, a hang ugyan torz, mint egy reggel hatos arc a Szimpla Tivadarban, de talán átjön valamicske abból, amit kaptunk:
A hivatalos Electronic Beats-beszámolóból kiderül, hogy bár az arcukat most megmutatták, továbbra sem nagyon erőltetik, hogy behatóbban is megismerje őket a világ. “Könnyedén rátalálsz a neveinkre a neten, de ez nem rólunk szól. Hanem a zenéről, hogy az hogyan érinti meg az embereket” – mondja bájosan a páros egyik fele (talán annyira mégsem nélkülözik a kedves naivitást).
Egyébként jó figurák lehetnek, hiszen később lejöttek a közönségbe mulatni Four Tetre, akit fotózni nem lehetett, cserébe viszont hozta a formáját a Jupiters kozmikus bugyraitól a For These Times-ig, hogy aztán átadja a gyeplőt barátjának, a Caribou helyett ezúttal Daphniként érkező Daniel Snaithnek.
Speed garage himnusszal és Aphex Twinnel, hetvenes diszkóval meg persze táncközpontú, saját maga által funkcionálisként emlegetett saját zenékkel. Nem is hazudott, másfél órán át kardióztatta a (szerencsénkre ekkorra már megfogyatkozott) népet, akik között éppúgy volt svájci fotós, mint hangoskodó francia, vagy magyar leszbikus pár, mintha csak az európai parlamenti választás ifjúsági konferenciájának afterjére kaptunk volna meghívót. Diplomatikusságról mégis szó sem volt, csattantak a sikolyok és durrantak a spanglik annak ellenére, hogy pár órával korábban egy palócos tájszólású magyar pincér előadta, hogy errefelé ha valaki csak beszél a fűről, már ültetik be rendőrautóba.
A frissítő pozsonyi éjszakába kilépve pedig megállapítottuk, milyen jó is az, ha egy sörfőző hagyományokkal rendelkező, közeli országban, egy egykori olajfinomítóban hoznak össze egy olyan masszív line upot, amilyet az Electronic Beats az elmúlt években talán nem is látott. A lecke fel van adva.
