Régóta nem gyömöszöltünk újabb versenyzőt kedvenc rovatunkba, így hát nagy az öröm most a szerkesztőségben, hogy végre újra megtehetjük ezt! És most gyorsan váltok is egyes szám elsőre, mert amúgy annyira elfogult vagyok ezzel a brigáddal szemben, hogy annál jobban akarva sem tudnék lenni.

Először is, ezekről a csávókról van szó:

Ők Samo Sound Boy és Jerome LOL, a los angeles-i Body High kiadó alapítói, két nagyon tudatos építkező, akik valahogy olyan furmányosan jutottak be a Nagy Nemzetközi Tánczenei Közlönybe, hogy mindeközben saját receptet követtek, nem másokét, új gyerekek is voltak, mégis valamiben nagyon jók: ordított róluk a hitelesség és a koncepciózusság. Előbbi például ezzel írta fel magát a térképre, miután készített pár szikárabb-révesebb kísérletet, utóbbi meg ezzel, miután készített egy csomó úszós-melankolikus középtempós furcsulatot. Ez két karakteres példa arra, hogyan képeznek végül közös halmazt, azaz

hogyan áztatják meg a régi acidek és analóg modulációk nyersességét némi melodikus nosztalgiában, és csinálnak valami tök szerethetőt.

És mindehhez jön még valami elkaphatatlan, a fekete színnel folyton visszatérő misztérium, mintha csak ők lennének a Bilderberg-csoport rezidens DJ-i.

Most pedig beérkezett (illetve megérett) DJ Dodger Stadium nevű közös projektjük, aminek 2011-ben már volt egy EP-nyi hülyéskedése, de az inkább csak egyfajta rapid beteljesítésének tűnt az írjuk ki magunkból azt a sok old school veretést, ami belénk ragadt a kedvenc techno lemezeinkről-jellegű motivációnak. Most megjelent friss albumukon, a Friend Of Mine-on sem tűnt el az igény a múlt feldolgozására, csak éppen ez már egy felnőttebb jelentés kettejük viszonyáról. Már ez a lemezmegjelenés előtti felvezető videó is hangosan árulkodott erről:

A Love Songs ragaszkodását a lassú építkezéshez mi sem mutatja jobban, mint hogy az első számottevő változást két és fél percnél érezzük meg a női mellé odakúszó férfi – vagy csak lepitchelt – ének formájában, ami végülis egyetlen szál újra és újra mantrázott kórus, aztán már csak az üti meg a fülünket a dal vége felé, amikor alig hallhatóan tovább torzulnak a vokálok, végül az előtérbe toloncolják a savas pittyegést. Mégis, az unalom a kanyarban sem látszik.

És a trekkek többsége is ezt a formulát követi: bár nincs sok pöcsölészés a felvezetéssel, úgy tűnik, hogy egyből bedobnak az aktus közepébe, onnantól viszont ez egy folyamatos, mérsékelten változékony, de végig szinten tartott repetitív élvezkedéssé válik. Nincsenek a szerkezetben hirtelen ívelő csúcsok vagy megtorpanások, mégis jóval szívhezszólóbban táncoltatnak ezek a számok, mint a negyvenedik Disclosure-klón. A bődületesen egységes egyenletben mindeközben megfér a gépiesített nosztalgia á lá Legowelt (Trouble), a félmeztelen chicagói hedonizmus (One Who Lost) és az őstechnó (Dust) is.

Ez egy nagyon kerek, átgondolt debütalbum, úgyhogy most már csak meg kell hallgatni. Have fun with it: