Mutatjuk, mennyi mindent magaddal vihetsz a pelenkázótáskában!
1995-ös első albuma, a Boulevard 350 ezer példányban fogyott világszerte, és instant klasszikus státuszt nyert el, Angliában az akkori Dance Music Awardson olyan jelöltek mellett futott a neve, mint Michael Jackson, D’Angelo és Goldie. Második önálló szerzői lemeze, a 2000-ben napvilágot látott Tourist már a legendás amerikai Blue Note jazzkiadónál érkezett meg.
És erre ugye nyilván mindenki emlékszik:
Navarre belecsöppenése a zenébe egyébként egy rizikós baleseten múlt: eredetileg a sportkarrierben akarta megtalálni a számítását, a síelés-vitorlázás vonalon, de egy csúnya esés ezt keresztülhúzta. Elmélyedt a számítógépezésben, bulikon kezdett DJ-zni, aztán lassan megtörténtek azok a lemezek, amikről fent szót ejtettünk. Apropó lassan: Navarre vadul törekedett arra, hogy mindenki másétól eltérő hangzást hozzon létre. “Abban az időben a technók változatlanul 150 BPM körül készültek.
“Ez a sebesség olyan volt, mint egy kényszerzubbony. Szóval elkezdtem mindent sokkal lassabban csinálni.”
Ezek az ő szavai, amiket valóra is váltott, de úgy, hogy bátran nevezhetjük őt a bársonyos-groovy-szexi french touch (“francia house”) egyik úttörőjének, aki nélkül talán ma a Daft Punk sem parádézhatna megafesztiválokon – persze lehet, hogy ez felesleges lírai túlzás, de lehet, hogy tényleg így van.
És most St Germain új albummal kopogtat: októberben jelenik meg, itt az első szám róla:
Navarre régivágású srác, úgy tűnik, még a saját művésznevének betűtípusán sem változtat így húsz év elteltével sem – bár a rajongóit, akik túlnyomórész betöltötték a harmincat, ez aligha zavarja össze. Az albumon egyébként afrikai zenészekkel dolgozott, meg Maliban honos hangszerek csendülnek fel, meg egyébként már egy európai turné is le van kötve. Let the good times roll, Ludovic.