Hol van már az, amikor hőhullámokhoz passzoló albumokat ajánlottunk, aztán meg mindezt megismételtük? Aztán persze jöttek a korán sötétedő vasárnapok, és még mindig itt tartunk, az egyik legembertelenebb téli hónapban, amikor a karácsony már mögöttünk, a csikorgó fagyok pedig még bőven előttünk vannak. Úgyhogy itt az idő egy kicsit elmélázni mindezen, és minden rosszat most kiengedni magunkból, mielőtt kitavaszodna. Tessék, ismét ajánlunk három mostanában megjelent albumot, amikre lehet szomorkodni. És otthon maradni.

Actress – Ghettoville

Krisztus után 2861-et írunk, az Antikrisztus már tiszteletét tette a Földön. Ember nincs, de a természet sem foglalta még vissza teljesen azt, ami neki jár. Egy bukott technokrata civilizáció kővé dermedt romjai meredeznek a grafitszürke ég alatt, és úgy emlékszünk, soha nem is volt másmilyen, bár a krónikák beszámolnak valamiféle, emberi ésszel elképzelhetlen fényről, ami a közeli Napból áradt. Mi ezt már sosem láthattuk… Ha lenne egy regény, ami így kezdődik (gondolom van is valahol), és járna hozzá bónusz zenei melléklet, lehetne az ez – azzal együtt, hogy a Ghettoville elidegenedett zajzakatolása szinte már popzene Darren Cunningham korai darabjaihoz képest. Persze azért az MR2-őn sosem fogjuk hallani. A Spotify-on viszont igen. (Unger András)

Infinity Frequencies – Computer Decay

Infinity Frequencies lemeze távolról egy kísérteties ambient lemez, közelebbről meg az utóbbi idő reflektált vaporwave-es zenéinek egy fura, izgalmas változata. Egy kritikában valaki a computer-gaze taget tette a lemez mellé, és talán ez visz legközelebb. Letűnt korok meghaladott hangzásai, virtuális szellemvárosok hangulata, egy-egy a maga idejéből kiszakított elkent slágerfoszlány, néha a századelő báltermeit idéző ívekbe csavarodva. A múltba nyúló távolságok és az elhagyatottság gerjesztette nosztalgia azonban olyan olyan erős romantikus hangulatot ad a Computer Decay-nek, hogy a legzordabb kinti hidegeket is simán tudja ellenpontozni. Ez itt hallgatható(Lang Ádám)

Time Attendant – Treacherous Orb

Improvizált, absztrakt elektronikus köpködés. Így jellemzi a saját maga által belakott műfaji kereteket Paul Snowdon, vagyis a Time Attendant. A jellemzés nem csak helyénvaló, de szerény öniróniára is utal, ami komoly fegyvertényként funkcionálhat, ha az ember otthonhallgatós zenékben utazik. Emberünk azon túl, hogy meglehetősen értékén alul kezelt alkotó – 191 Facebook like, persze az ilyesmiből végülis is nem illene következtetéseket vonni -, alábbi EP-jén a múlton mélázós pulzálástól (Iridium Watcher) az Aphex Twin-féle Ventolin nyomvonalán haladó klausztrofóbián át (Voiders Delight) egészen a beszédes című extrovertált zajsepregetésig (Lethargy Quest) kellemesen konzekvens palettát jár be, de minden esetben a világi műboldogságától távol tartva magát. Hallgatható az egész, itt, lejjebb. (Unger András)