Foglalkozása szerint nem fotós, hanem ügyvéd, mégis egy borzasztóan jelentős és sokat mesélő fotóarchívum van Steven Siegel birtokában, aki az elmúlt harminc évének szabad perceit azzal töltötte, hogy kattintgatott New Yorkban. Nyolcvanas években készült képeiről azt mondja, hogy a helyi fiatalok szinte már fel sem ismerik rajta városukat, akik pedig még éltek akkoriban, többnyire nosztalgiával tekintenek vissza, és nem annyira a veszélyes pillanatokra emlékeznek, hanem a karcos autentikusságra.

Siegel így fogalmaz:

Igen, mocsok volt. De voltak játéktermek, olcsó mozik és éttermek, furcsa helyek. A nosztalgiával visszatekintő emberek bosszankodnak a Times Square “eldisneysedése” és Manhattan dzsentrifikációja miatt, és mert az olcsó lakhatás és a helyi kisboltok már a múlté. Mások pedig másként reagálnak ezekre a fotókra: vannak, akiknek a magas bűnözési ráta, a kéz-a-kézben járó AIDS és a crack, a faji feszültségek és az újságok címlapjain öles betűkkel virító, a legutóbbi utcai erőszakról szóló főcímek jutnak az eszükbe. Ők azt mondják: ez a kor egy rémálom volt, és hála Istennek, hogy vége.

A fotós-ügyvéd szerint mindkét álláspont igaz, viszont az is biztos, hogy egy nagyváros csak azon az áron válhat biztonságosabbá, hogy valamennyi elveszik az egyéni szabadságból (saját példaként azt hozza, hogy 9/11 óta már nem mehet be olyan területekre fotózni, ahova évtizedekkel ezelőtt simán besétálhatott volna). És még egy tanulságot leszögez: senki nem ismerheti, vagy értheti meg igazán New Yorkot, ha nem fedezi fel magának mind az öt kerületet: Bronxot, Brooklynt, Manhattant, Queenst és Staten Island-et.

Ő mindegyik helyen járt, itt van egy kisebb válogatás a 80-as évekbeli képeiből:


A teljes széria itt lapozgatható végig.