keresés menü

Meglátta a hajléktalan dagadó lábát a metrón, odaadta a bakancsát

Emlékszem, pár éve duruzsoltunk hazafelé a négyhaton, ugyanígy az éppen bekeményedni készülő tél közepén, amikor a Corvin magasságában arra lettem figyelmes, hogy egy láthatóan napról napra élő ember egy szál (!) papucsban didereg az egyik kapaszkodó mellé sunyulva. Szóltunk neki az akkori csajommal, amikor láttuk, hogy ő is leszáll, hogy ne menjen sehová, max az aluljáróba, hozunk neki cipőt rögtön. Mire visszatértünk egy általunk már rég nem használt, de még jó állapotú lépővel, eltűnt, de perceken belül megtaláltuk. Szerencsére.

A sztorit most nem azért írtam le, mert akkora tettet hajtottunk végre, ellenkezőleg, éppen mindennapinak kéne lennie ennek, ahogyan arra az alábbi chicagói sztori is rávilágít.

Jessica Bell

So I’m headed home on the CTA Redline and there’s a homeless man sitting across from me. He’s older, weathered, minding his own business. His feet are so swollen he’s wearing the tattered gym shoes…

Az utas lehúzta magáról a kemény télre szabott bakancsát, elővett egy cserecipőt a táskájából, utóbbit felvette, előbbit meg átadta a vele szemben egy vékony sportcipőcskében szenvedő hajléktalannak. Egy utas lefotózta a pillanatot, aminek mindennapinak kéne lennie.

És azt is írta:

“Szeretem ezt a pöcegödör várost. Szeretem, hogy egy olyan időben, amikor a gyűlölködés és az apátia mindent áthat, a csendes együttérzés egyszer csak a semmiből felüti a fejét. Imádkozom, hogy mindannyiunkra rá legyen kényszerítve egyszer majd, hogy hasonlóan cselekedjünk.”

Aki teheti, segítse azokat, akik rászorulnak, úgy, ahogy tudja őket. Már egy szalámis zsemlével is beljebb van az emberiség.