keresés menü

Pár milliárdból kipofozták a londoni Nemzeti Színház brutalista épületét

És még hozzádobták ezt a kis kockát is, itt, fent.

De ne rohanjunk. A hetvenes években felhúzott betonkolosszus Denys Lasdun szüleménye volt, amit egyben az építész valaha megszületett legjobb munkájának is tartanak. A brutalizmus műfajának egyik iskolapéldája, amit

irtózatos tömegei ellenére sikerült izgágán komplex, derékszögekkel, átlókkal, konzolos teraszokkal, tornyokkal megtűzdelt formába önteni.

Lasdun úgy képzelte, hogy a három előadóterem mellett a “negyedik színház” a külső terekben zajlik majd, hogy ember és robusztus épület drámai kölcsönhatásba lép. Vagy, ahogy a Guardian újságírója fogalmazott: az építmény nemes lesz, de nem hivalkodó. Aminek az előcsarnokában akár még a padlóra is leheverednek az emberek.

Hogy hevertek vagy sem, azt nem tudni, mindenesetre a brutalizmus úthengerhatású műfaja hamar kiment a divatból, ezért már a 90-s években hozzányúltak a gigászhoz, akkor még a Stanton Williams tervezői. Ők azonban elpuhították a geometriát, felszabdalták az egybefüggő tereket, Lasdun pedig annyira dühös lett, hogy azt akarta, a nevét tüntessék el az épület plakettjéről.

És most ismét hozzányúltak. De ezúttal nyolc éven át zajlott a kutatás, a tervezés és a megvalósítás.

A Haworth Tompkinsé lett ezúttal az érdem – egyébként ők is Stirling díjnyertesek, csakúgy, mint az előbb említett, kissé mellényúló tervezők -, a feladatuk az volt, hogy ismét lélegzővé tegyék a komplexumot, amit egyébként vicces módon a mai napig éppúgy szoktak London legnagyszerűbb épületei közé sorolni, mint ahogy rendre felkerült a leggyűlöltebbek listájára is.

Ők Lasdun gondolkodását nagyon is szem előtt tartották: úgy tették transzparenssé, körüljárhatóvá, elérhetővé az egyes részeket, hogy nem kínálnak azonnali kielégülést a látogatónak: a terek lezárásának és felnyitásának csiki-csuki játszmáját hozták létre, némi titokzatosságot kölcsönözve az épületnek. Szóval kicsit azért meg kell dolgozni azért a jutalomért. Plusz megnyújtották a hallt, új éttermeket-kávézókat helyeztek el, de okosan nem engedték ezeket egymás hegyére-hátára elszaporodni, és rengeteget tanulmányozták a 70-es évekbeli betont, hogy a lehető legszakmaibban tisztogathassák és javíthassák azt meg.

Plusz megtoldották mindezt a May Rayne Centre blokkjával (első kép), ami prímán kiegészíti az eredeti ortogonális formákat és szürke tónusokat, és dizájnstúdiók meg workshopok működnek benne.

A Temze partján, a South Bank-nál található létesítmény így lett a helyiek ismét kedvenc, viruló hotspotja. Amit még a színes neonok sem vernek tönkre:

(via Inhabitat / Dezeen / Guardian)