Bár apaoldalunk alattomosan pikírt gúnnyal szállt bele az új pesti rakparti sétányba, ami a famentességének és barátságtalanságának hála lassan már hivatalosan is felveszi a térkősivatag elnevezést, azért én csak nekilendültem, hogy megnézzem, iróniától mentesen lehet-e élvezni azt, ami ide került.

Konkrétan a napozótárgyakat.

Tettem mindezt azért, mert innen nem messze lakom, két hete ez a reggeli futásaim új helyszíne, úgyhogy gondoltam, ideje egy rohasztó délutánon is tesztelni.

Azok ott a szóban forgó padok, igen. És ezen a teknósok szívét dobbantóan hívogató szürke, omegaminimál terepen lehet megközelíteni őket. Az absztrakt művészeti játszótér mögötti, vigyázó tekintetek által kísérve:

Essünk túl a kötelező körön: ITT A ZÖLD NÖVÉNYZET, HUHOGÓK!!!

Na de nézzük a lényeget, a bútorokat!

Először is, amint az látható, a tervezők szeme előtt végig az lebegett, hogy valahova le lehessen támasztani a kétkerekű szajrét. A mutatóban elhelyezett fűféleség megvillantására foganatosított fehér téglatest-teknők egy, de akár több bicikli gravitációtól való megóvására is alkalmasak, yay!

És azokra a csodákra lehet lepihenni, ott, srégen mögöttük.

Nos, helyszíni empirikus kutatásaim alapján az ülést és fekvést, mint itt kívánatos testhelyzeteket megcélzó alkalmatosságok két személyre lettek méretezve, mintegy feltételezve, hogy 2017 magyar embere a kommunikáció embere ezen a szanaszét szakadó, álhírekkel terhelt sárgolyón.

Nagy igazságok cserélhetnek tehát itt gazdát, melyeket akár még a Duna is messzire vihet, szerte a világba.

Magvas metafora, kedves készítők!

Ez mi? Hol vagyunk? És mit keresünk ott?! Poszt az oldalon, yay!

A post shared by @urbnplyr on

Egyetlen (figyelem, szójáték jön!) hátulütője a bútorzatnak, hogy annak dőlésszöge igazából egyik imént említett testhelyzet száz százalékos megélésének sem kedvez, annak ellenére, hogy lecsúszni csak akkor lehet róla, ha nem elég izzadt a hátad. Érdemes tehát levetkőzni, leizzadni, vagy már eleve így érkezni, és akkor garantált a kellően ergonomikus tapadás.

Lehet fanyalogni azért, hogy jobban is megcsinálhatták volna ezt a környéket, mert ez teljesen igaz, és vesszen az a bürokrata, aki miatt továbbra sem lehet bensőségesebb viszonyba kerülni a Dunával.

Ezzel együtt mégis, amikor mögötted a rakparti autósor békés zümmögése elhozza azt a megnyugtató felismerést egy vad szaharai délutánon, hogy bár éppen tök egyedül vagy, mert a csajod még nem ért haza a melóból, de szerencsére mégse a világ végén, hiszen száz méterrel arrébb már ott van a CBA és az első kínai étterem, akkor rájössz:

akár még ketten is kimehettek este együtt nyaralást tervezni, mert a wifi is jól zümmög, és már nem azerbajdzsáni.

Awwwwwwwwwww! Kösz, vizesvébé!

Ettől persze még tényleg vesszen az a bürokrata, mert kellenének azok a fák. Persze úgysem fog.