Vannak olyan helyek, amik eleve arra rendeltettek, hogy törzshelyek legyenek. Ha egyszer bemész, vagy azt érzed, hogy mostantól ide fogsz járni, vagy azt, hogy egyáltalán nem, de az biztos, hogy nem marad meg annak a kis jelentéktelen sarki kávézónak, ahová néha beszaladsz egy presszóért, csak mert közel van. Nem könnyű ilyen helyet csinálni, de ha valaki eltalálja a dolgot, az biztos, hogy hamar megtelik azokkal az emberekkel, akiknek szól, és akik attól fogva úgy járnak oda, mint haza. Na, pont ilyen hely a Hivatal kávézó a Madách téren, ami kicsi, de meghitt terével és közvetlenségével azonnal megszeretteti magát – legalábbis azokkal, akiknek ott a (törzs)helye.

Mégis mitől lesz egy kávézónak vagy kocsmának ilyen határozott arca? Távol álljon tőlünk, hogy mindenféle feng-shui praktikában meg energiák áramlásában keressük a választ, ezért inkább elmentünk az elsődleges forráshoz, a Hivatal Bandijához (aki bár híres bajszát már elhullajtotta, még mindig könnyen felismerhető, többek közt hihetetlenül menő és sokak által irigyelt cargo biciklijéről). Ő ugyanis egyike az öt tulajdonosnak, akik – és ez a Hivatal egyik titka – máig maguk állnak pult mögött, anélkül, hogy alkalmazottakkal „vizeznék” a hangulatot.

Bandi régi motoros a szakmában, de azt biztos kevesen gondolták volna róla, hogy a Ráday utcai Vörös Oroszlánban kezdte, méghozzá mosogatóként. Ottani karrierje persze nem tartott túl sokáig, hiszen már a második napon az asztalhoz vágta a szivacsot, bejelentve, hogy ennyi pénzért nem hajlandó teáscsészéket öblögetni. Innen az útja nem messzire, a szintén Ráday utcai Fotocellába vitte, ahol már felszolgálóként tett hozzá a vendéglátáshoz. De az igazi mérföldkő a régi – senki ne lepődjön meg – ugyancsak Ráday utcai Castro volt, ahol a híres Hans van Vliet mellé szegődött. Ha valakitől, hát Hanstól rengeteget lehet tanulni a szakmáról, hiszen olyan kultikus kocsmák fűződnek a nevéhez, mint a Pótklucs, a 6tusi Kápolna, az V. Bejáró vagy éppen a Jelen kezdeti, originál jazzkocsmás korszaka.

A régi Castro, ugye mindenki emlékszik?

Nem is telt bele sok idő, míg Hans, otthagyván a Castrót, átadta a stafétabotot, és az üzemeltetést teljes mértékben az ő és Viktor (szintén Hivatal-beli kolléga) gondjaira bízta. Itt aztán jól elmélyültek a kocsmáros szakma valamennyi részletében, és amikor eljutottak arra szintre, hogy már mindent megcsináltak a Castróban, amit akartak, és ami a hely adottságaiból telt, elkezdtek unatkozni. Ezután egymás után jöttek a kihívások, így kezdődött el a Kiadó (először pince, majd pince-terasz, pince-földszint, végül csak földszint felállásban), az első, Ráday utcai Fecske, a nyári Fecske, egy szezon a Vidámparkban, és persze a Hivatal, ahol még mindig nem ért véget a történet, hiszen azóta átvették és felturbózták a Rákóczi téri Csiga Cafét is.

Kiadó földszint-változatban, Psota Irénnel

A Hivatal lett e munkaláz talán legszebb gyümölcse, és végre arra a kérdésre is választ kapunk, miért válhatott sokak pótolhatatlan kedvencévé: “Szerintem amitől otthonossá válik egy hely, az a színek és a fények” – feleli Bandi roppant szerényen, de azért hozzáteszi, hogy nagyon érteni kell egy hely hátrányainak elrejtéséhez, illetve előnyeinek kidomborításához. “A kezdetektől tudni kell, mi az, amit ki szeretnél hozni belőle” – vázolja a másik fontos szempontot, és persze itt nem arról van szó, hogy a vendég képébe kell mászni a szájbarágós dekorációval, ami ordítja, hogy itt csak művészlelkeket, hipszereket vagy éppen sznob budai aranyifjakat látnak szívesen.

Hiszen ha belegondolunk, a Hivatal berendezésében semmi különös nincs. Csak azt érezzük, hogy valaki nagyon odafigyelt mindenre. Míg a Kiadóban még mindig ott vannak az egykor ott működő marokkói étterem nyilvánvaló nyomai, az egész tér hangulatát mégis felülírták valami megfoghatatlannal. Távol álljon Banditól, hogy ilyet mondjon saját érdemeiről, de szerencsére azért egyetértően bólogat rá, hogy ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a tulajdonosok személyesen ott vannak mindenhol, és nem csinálnak arctalan, vendégeket és alkalmazottakat egyaránt daráló helyet.

Csiga Cafe

És valóban, nincs olyan, hogy ha beszaladsz a Hivatalba egy kávéra, ne elegyedj szóba legalább néhány mondat erejéig valamelyik tulajjal, de a vendégek közt ugyanez a közvetlenség érvényesül. Hiszen aki idejár, az barát, gondolhatja bárki. Éppen ezért, bár egymástól messze vannak, és külsőre sem hasonlítanak egymásra, a Kiadó, a Csiga és a Hivatal közönsége között nagy az átfedés, de mindesetre nagyon egyívásúakból áll.

Néhány hangulatkép az Instáról:





Bandi szerint egyébként nagyon megváltoztak a vendéglátós állapotok Budapesten, amióta gombamód kezdtek szaporodni a szórakozóhelyek, és újdonság, hogy manapság sokkal inkább a kínálat alapján határozza meg magát egy frissen nyílt kávézó vagy kocsma. “Régen elég volt kinyitni, mert az egész város odarohant, hogy végre van egy új hely, de ma már minden hétvégén több megnyitót tartanak. Ezért ha valaki el akarja érni a közönségét, már a kialakítással sem elég játszani” – és milyen igaz, gondoljunk csak bele az egy kaptafára készült kocsmák hosszú sorába -, “hanem abban kell gondolkodni, mit szeretnél adni a közönségnek. Vagyis az emberi oldalon túl, ami kétség kívül nagyon fontos, a kínálat az, ami meghatároz.”

Azaz van már minden Budapesten, de mégis mi az, ami hiányzik? “Szerintem hatalmas fehér foltok vannak a városban, és nem értem, miért nem lehet például Rákoskeresztúron beülni valami használhatóbb helyre. Nagytétényre szoktam kijárni a szüleimhez, ami jó hetvenezres városrész, de egyszerűen a Gellért térig nincs egy olyan kiskocsma, ahová le lehet ülni beszélgetni, és ár-érték arányban is rendben van. Iszonyú sok minden megtalálható már a városban, de csak a belvárosban, míg a külső kerületek teljesen üresek. Ezt kellene kicsit felturbózni.”