A japánok imádják a helyhatékonyságot - meg úgy általában a hatékonyságot -, és ez megmutatkozik ebben a képsorozatban is. És még sok minden más is megmutatkozik.

Például az, hogy az emberek, akik akár csak átutazó turistaként töltenek el időt ezekben a kapszulaszobákban, akár munkára várnak, hogy megfizethessenek egy jobb szállást, vagy akár permanens lakóhelyként foglalják el a kis talpalatnyi helyet, hogyan alakítják át azt.

Márpedig ennek itt komoly jelentősége van: a “hotelszobákat” vékony falemezek választják el egymástól, ablak nincs, ajtó sincs, csak egy függöny jelenti a határt külvilág és privát szféra között, felállni gyakorlatilag nem lehet – ilyen körülmények között még a legapróbb nüansznak is jelentősége lehet a közérzetre.

Van, amelyik fülke (kabin? lakókamra?) spártai módon lecsupaszított, van, amelyikbe ideiglenes könyvespolcot épített a lakója, esetleg egyenesen kidekorálta – ahány ember, annyi megoldás. De ennél is érdekesebb, hogy Won Kim hogyan férkőzött a bizalmukba: akik bevállalták a fotót, azoknak nyújtott egy 15 perces vállmasszázst. Hiszen mégiscsak egy közösségbe került arra az időre, amíg ő maga is beköltözött.

És akkor a képek, amiknek láttán lehet bátran gondolkodni, mekkora bevállalás ez, vagy mekkora lemondás: