Kényelmesen a természetben: a túrabakancs hatékonysága
A dublini Philip Gerald maga a nagybetűs antiművészet. Szobrásznak tanult, de kidobták mert szobrok készítése helyett inkább az írás érdekelte. A festészetbe csak azért kezdett bele, hogy illusztrációkat készítsen az írásaihoz. Azt viszont nem gondolta, hogy később festőként fognak rá hivatkozni, hogy Valenciában, Amszterdamban és Londonban lesznek kiállításai, úgyhogy az sosem volt cél, hogy technikai fejlődésbe feccöljön energiát.
Nála így a festészet megmaradt önfeledt játéknak, hogy mást ne mondjunk, csomószor bal kézzel rajzolja meg a festményeinek a digitális vázlatát, és azzal is totálisan tisztában van, hogy semmi értelme, hogy ezeket a gagyi rajzokat ecsettel vászonra vinni. Ez a kérdés persze rögtön azt is applikálja, hogy akkor mi értelme van bármit is vászonra vinni, vagy úgy egyáltalán alkotni.
Az pedig, hogy mostanában híres festmények trashreprodukcióiban utazik, onnan ered, hogy emberünk ihlethiányban volt. De ezt se aggódja túl, mint mondja, vannak a fejében dolgok, amiket valami mód megfestene, egyszer majd ezek is megtalálják a maguk útját a festészet felé, ahogy a festészet is rátalált, mármint Geraldra.
