Az OFF-Biennále Budapest művészeti programsorozata nem csak azért jó, mert vagy 150 programot sorakoztat egymás után, hanem mert rávilágít: nem csak keretbe helyezett képekben ér gyönyörködni.

Hanem például hangokkal is lehet gondolatébresztő dolgokat művelni. Úgyhogy most jól idejavasoljuk, hogy miért érdemes megsétáltatni a füleket a belvárosban a Sound as Space ernyőelnevezés alá összeterelt, helyenként zseniálisan helyspecifikusra belőtt installációk között, amiket laza másfél óra alatt be lehet fogadni, ki lehet próbálni. Főleg, hogy még lesz két kurátori séta, szóval tessék felírni, menni, megjáratni a látóidegeken túl egy kicsit mást is.

A Király utcai Central Passage egyik ürességtől kongó emeleti termében indult a menet, rögtön az Uffalo Steez-ből meg Yvein Monq-ként is ismert Gryllus Ábris minimalista projektjével, ami főhajtás Ligeti György Poème Symphonique-ja előtt. Az eredeti, 1962-es “antizenei” mű valójában egy száz metronómra írt intellektuális poén volt, Ábris pedig – akitől nem áll messze a tereket hangokkal összekötő alkotói szinesztézia – ezt agyalta tovább

egy betonbólyákból álló, digitálismetronóm-hálóvá.

A térdmagasságú oszlopokra membránokat, a plafonra mozgásfigyelő kamerákat helyezett, és ha az ember bemerészkedett közéjük, azzal megváltoztatta az egyébként másodpercenként egyet ütő tempót. Paff, az interaktív teknóvarázslat! Mondjuk hangosabb lehetett volna, odakint meg sötét. (UA)

Egy másik üres teremben, még egy emelet séta után rögtön csekkolhatjuk Várnai Gyula szintén interaktív installációját. A Replika című műben sorba rendezett ajtókat kapunk, amik nem nyílnak, de a kopogtatással aktiválhatjuk őket. Az egyes ajtók ugyanis akusztikailag sejtetnek meg abból valamit, ami mögöttük történhet, mintegy felidézve ezzel a bekopogások intimitását. Elég sokan voltunk, így egy sűrű harangozással kísért szellemjárást idéző miliőt húztunk magunk köré a szorgos kopogásainkkal. Egyedül nyilván teljesen más élmény lehet elidőzni az egyes ajtóknál. (LÁ)

Kolozsvári Csengét a rezgések izgatták, márminthogy a tudatra gyakorolt hatásuk. Ő a Vitkovics Mihály utcában, a concept store-ként működő Velofetish kirakatában helyezett el egy-egy vetítést a páternoszterről, arról az ősrégi felvonóról, ami sosem áll meg, és nagyon kell figyelni, hogy a megfelelő ritmusban lépjen bele az ember. De itt nem állt meg a sztori, ő konkrétan belevezette ezeket a felvonós-zötykölődős vibrációkat a videók mellett húzódó falba, vagyis az utcán nekidőlve a liftezés illúziójával pihenhetünk meg. Abban hamar megállapodtunk Lang kollégával, hogy ha ez vízszintes helyzetben lenne, akkor kitűnő mechanikus altatóval lenne dolgunk. (UA)

A képzeletbeli cukiságserleget Tornyai Péternek adnánk át. Őt a Velofetish melletti üzlet ódon miliője és a környék hangulata ihlette meg. Öt zenélődobozt készített, amiket ilyen kis lyukacsos papírszalagok tekerésével lehetett megszólaltatni. Az ezekbe kódolt csilingelő-ciripelő zenemű, a Városi tücskök pedig konkrétan a környező utcák dinamikáját képezi le. A ráérősebb csapatok számára az is elmesélnénk, hogy az öt doboz elviekben teljesen összehangolható.

A hangalapú séta utolsó, immár csak egy alkotást tartalmazó csomópontja a Rákóczi téri Vásárcsarnok mögötti Víg utcában található. Gaat András ID-je a tér történelmére alapozva

a hidegháborús rádiózavarásokat játssza össze a Rákóczi téri prostituáltak világával.

Egy koromsötét szűk szobába lépve két rádió és két hangfal fogad. Nem tudom, mennyire lehet őket tekergetni és mennyit számít mindez. Viszont a szobában lépkedve, ha jól lőjük be a leárnyékolást, akkor épp hogy hallhatóan elcsíphetünk hangfelvételeket a hírhedt lányokkal készült riportokból. Noha nekünk csak egy számunkra ismeretlen zeneművet sikerült befognunk a kellemesen nyomasztó ottlétünk során. (LÁ)

Szöveg: Lang Ádám, Unger András
Fotó: Unger András