Nemes Marcit, habár egy középiskolába jártunk, csak az egyetem alatt ismertem meg. Karakteres, erőteljes és könnyen felismerhető festői stílusa csak egy apró része annak a rengeteg dolognak, ami mindezek elérése mögött van. Erről, a kezdetekről, a Lipcsei Iskoláról, kemény munkáról, meg persze a közeli jövőről beszélgettünk.

Urbnplyr: – Adja magát az első kérdés: hogyan és mikor kezdtél el festeni?

Marci: – Mindig is foglalkoztatott a vizuális kultúra, a festészet, annak ellenére is, hogy teljesen átlagosnak mondható középiskolai tanulmányokon vagyok túl, nem művészeti szakközépbe jártam. Nagyon az elején volt egy graffitis korszakom, ez a hatás sok munkámon a mai napig látszik. Aztán 17-18 éves korom körül eldöntöttem, hogy festő akarok lenni, ezzel szeretnék foglalkozni. Szakkörökbe jártam, elkezdtem felvételizni, közben felvettek a Műegyetemre, onnan kerültem át később a Képzőre.

Urbnplyr: – Mik voltak rád a legnagyobb hatással, honnan indult a festői program?

Marci: – Mindenképp fontos megemlíteni, hogy Székesfehérvárról származom. Úgyhogy a kisváros-nagyváros kontrasztja, meg eleve az urbánus környezet egy jó kiindulópont volt. Az egyetem alatt pedig mindvégig próbáltam kitörni a megszokott akadémizmusból, úgy fogtam fel, hogy van egy műterem, rengeteg szabadidő, és igyekeztem magamból minél több dolgot kihozni. Másodéves koromban kezdtem elindulni egy irány felé, ami a mai napig meghatározó része a munkámnak.

 

Akkor már nagyon érdekelt az építészet, a felépített környezet, illetve az absztrakt vonal, de mégsem akartam kimondottan absztrakt dolgokat csinálni. De meg akartam tartani azt az elvet, hogy a vizuális élvezet mellett gondolati alapon is dolgozom. Amit én csinálok, annak nagyon erős vizuális hatása van, ez pedig összeköthető olyan társtudományokkal is, mint például az urbanisztika.

Urbnplyr: – Hol tart ez az irány, mi foglalkoztat most a legjobban? 

Marci: – Amiket mostanában festek, szociálisan érzékenyebb dolgok, inkább a recesszióról, elhagyatottságról szólnak, akár korrajzként is felfoghatóak. De a gyakorlatban mindenképp az a célom, hogy olyan képeket hozzak létre, amikben ezeket lefordítom a festészet nyelvére, materiális értelemben. Hogy mi történik a festékkel akár a különböző felületeken, akár egy másik anyaggal összehozott reakció során. Kopások, törések, rétegek, mind olyan dolog, ami a való életben is az anyagok tulajdonságairól szólnak, nem csak a vásznon. Ez egy ilyen furcsa dolog.

Urbnplyr: – Térjünk vissza az egyetemre. Beszéltél az akadémizmusról, azonban ösztöndíjjal pár hónapot Lipcsében töltöttél. Mennyire volt tudatos, hogy ezt a várost válaszd, illetve mennyire volt rád hatással az ottani művészeti élet?

Marci: – Ha mondhatom ezt, egy őrülten tudatos lépés volt, hogy Lipcsét válasszam. Mielőtt bekerültem az egyetemre, a Műcsarnokban volt egy csoportos kiállítás “Lipcsei-jelenség” címmel, ami a 3. Lipcsei Iskolát mutatta be, és ami tagadhatatlanul óriási hatással volt rám. A szerkesztettség, az építészet bevonása a festészetbe ezen a kiállításon hatalmas szerepet kapott.

Aztán azért is akartam eljutni Lipcsébe, hogy megértsem ezeket a koncepciókat, hogy olyan emberekkel konzultáljak erről, akik ebben élnek, ebben dolgoznak. Hamar ki is derült, hogy

radikálisan máshogy gondolkoznak a művészetről.

Ennek részben történelmi hatásai is vannak: a klasszikus, patinás múlt a Fal leomlása után teljesen modern infrastruktúrával épült újjá, ez a folyamat pedig nagyon szürreális dolgokat hozott létre. Mintha egy képzelt világba kerülnél. A város olyan gyorsan fejlődik, hogy még le sem bontják teljesen a régi épületeket, már gyakorlatilag fel van építve az új, és ez a kettősség nagyon érdekes.

Az ottani művészeti életben, az egyetemen van egy jó értelemben vett akadémizmus, szeretik őrizni a hagyományokat. Ennek ellenére ott egy nagyon is a jelen korban élő közeg van, az emberek kiskoruktól fogva járnak progresszív művészeket bemutató kortárs kiállításokra, gyerekkortól ezt szívják magukba, ami itthon még nagyon hiányzik.

Urbnplyr: – Beszéltünk anyagokról, rétegekről. Mi a helyzet a technikával? Mennyire változott nálad az anyaghasználat az évek során?

Marci: – Nálam a technika olyan, mint egy önmagát termelő, burjánzó valami. Napi szinten foglalkozom ezzel: elkezdek egy képet, és utána már azon gondolkozom, mit fogok az éppen készülő kép tapasztalataiból továbbvinni. Szeretek a méretekkel játszani, a kis és nagy képek között “ugrálni”. Ez rögtön kapcsolódik például a spray, a szórt festék használatához is: míg egy kisebb vásznon egy fújás után látod az apró szemcséket, egy nagyobb felületen ez már máshogy fog megjelenni, és teljesen más hatása van. Folyamatosan azon dolgozom, hogy ezeket a hatásokat elemezzem.

Készítek magamnak eszközöket, ezeket próbálgatom.

Kísérletezem velük. Motivál még a száradási idő, hogy a spray-k, meg a különböző festékek hogyan működnek egymással.

Urbnplyr: – Tavaly, rögtön az egyetem elvégzése után galériához kerültél, ami nem sok fiatal képzőművésznek sikerül. Mi volt ennek a menete?

Marci: – Egyrészt óriási szerencse kell hozzá, másrészt pedig az embernek ismernie kell a saját közegét, a helyi galériás rendszer pedig egyáltalán nem végeláthatatlan, egy idő után már nagyjából tudod, vagy legalábbis elképzelésed van arról, hogy melyik galériához, melyik művészek mellé szeretnél kerülni, és én pont ide szerettem volna. És tényleg szerencsém volt, meg persze végigjártam a lépcsőket. Bekerültem csoportos kiállításba, onnan beajánlottak egy Bátor Tábor aukcióra, majd jött a következő, és Deák Erika, a galéria vezetője ott látta a munkáimat. Eljött a műterembe, megnézte a többi képemet, látta, hogy rengeteg anyagom van, és rögtön felajánlott egy egyéni kiállításra lehetőséget.

Ennek persze elsődleges célja az volt, hogy át tudom-e lépni a lécet, és fél év alatt össze tudok-e hozni annyi új munkát, amennyi a szeptemberi kiállításhoz biztosan szükséges volt, ez pedig legalább 20-30 jó kép, ami körülbelül 40-50 munkából választható ki. Én pedig mindent feltettem erre a lapra, semmi mást nem csináltam, csak folyamatosan festettem, így jött össze a kiállítás anyaga, sőt, még jóval több is.

Urbnplyr: – Ezek szerint tényleg nem csináltál gyakorlatilag semmit, csak festettél éjjel-nappal.

Marci: – Igen, és ez egy nagyon időigényes munka, folyamatos kísérletezgetésekkel, olyan, mint tánclépéseket tanulni. Aztán már szinte rutinná válik. Régebben akár egy hónapot is dolgoztam egy képen. Az elején még félsz, hogy hova tegyél egy színt, annyira agyalsz azon, hogy el ne rontsd. Talán ebben van a legtöbb, hogy egy idő után felszabadulsz és

rájössz arra, hogy nem tudsz félni.

Persze nem lehetsz elég öreg és tapasztalt ahhoz, hogy ne szúrj el valamit, mindig el lehet szúrni dolgokat, de aztán vállalod a rizikót, és elfelejtesz félni. És ezért éri meg igazán csinálni.

Urbnplyr: – Március 25-én nyílik egy kiállításod Out Of Order címmel. Erről mit lehet tudni?

Marci: – Abszolút az új, újabb munkákhoz kapcsolódik, a korábban is említett gondolatiság, a múlt, az üres, elhanyagolt épületek, kirakatok miértjeit, okait fejtegeti a kiállítási anyag. Különféle nézőpontokat hoz felszínre. Az egész pedig úgy jött létre, hogy felkeresett Polyák Levente, a Kortárs Építészeti Központ vezetője, akinek írásai és munkái korábban is nagyon inspiráló hatással voltak rám. Az én képeim pedig nagyon jól illeszkednek a Rögtön jövök! projekt koncepciójába, ami Budapest kiüresedett üzlethelyiségeinek problémáját próbálja valahogy megoldani, vagy legalábbis kutatni a megoldás után. A kiállítást is Levente nyitja meg.

Urbnplyr: – Mik a közelebbi, távolabbi terveid?

Marci: – Több dolog is kilátásban van, de talán a legfontosabb, hogy a Paksi Képtár igazgatójának, Prosek Zoltánnak a felkérésére nyáron részt veszek egy művésztelepen, illetve itt lesz az első önálló, intézményi kiállításom is, 250 négyzetméteren, ami ismét hatalmas munka lesz, hogy összehozzam. Természetesen nemzetközi lehetőségekben, kapcsolatokban is gondolkozom, most épp egy szerb kurátor érdeklődik a képeim iránt. De azt hiszem, nem az “itthon” és “külföld” szegmensekben kellene gondolkoznunk, hanem úgy felfogni ezt az egészet, mint egy nagy, összefüggő hálót, amibe nekünk is be kell épülnünk és a részévé kell, hogy váljunk. Nem várhatom el, hogy engem keressenek meg, nekem is meg kell keresnem másokat.

Nemes Márton régi és új munkái itt láthatóak.

Out Of Order Facebook event
Deák Erika Galéria