Ha azt mondjuk, hogy egy fiatal magyar fotós (és nő! és szőke!) elment fényképezni a legvéresebb drogkartell-háborúk országába, akkor biztosan sokakban elhűl az éppen megálló ütő. Koleszár Adél ezzel szemben annyira belemelegedett Mexikóba, hogy nemsokára vissza is megy. Kifaggattuk a szocio-trashy képeiről ismert alkotót, és persze mutatjuk a képeket is.

Urbnplyr: – Hogyan jutottál el Mexikóba? Illetve azon belül is hova?

Adél: – Tavaly októbertől kezdve kaptam egy öt hónapos artist residencyt a mexikói államtól. A lokációt én választhattam ki az országon belül, és egyértelműen Mexikóvárosba akartam menni, ahol az ország kultúrája keveredik és koncentrálódik. Mindent meg akartam érteni és ismerni, és úgy gondoltam, kiindulópontnak ez lesz a legjobb.

Urbnplyr: – Egyedül mentél, vagy többen mentetek, vagy egyedül mentél és ott bandáztál össze emberekkel?

Adél: – Egyedül mentem, de miután kiderült, hogy pozitívan bírálták el az ösztöndíjam, rengeteg fantasztikus helyi ember elérhetőségét kaptam meg már itthon, szóval volt kikhez fordulni. A lakosság pedig nagyon vendégszerető, szóval abszolút nem éreztem magam elveszettnek soha. Egy hétig a külvárosban laktam, ahova külföldi nem nagyon megy, egy mexikói családnál, szuper élmény volt, rögtön a mélyvíz, nagyon érdekes helyekre mehettem el velük, ahova máskülönben nem jutottam volna helyi vezetés nélkül. Egy hétre rá pedig találtam egy lakást, beköltöztem egy fotós sráchoz, akinél szuperebb társaságot a városhoz el sem lehetett volna képzelni. Aztán minden alakult magától, a lehető legjobban.

Urbnplyr: – Mekkora levegőt kellett venned, hogy elővedd a géped? Ezt nyilván azért kérdezem, mert Mexikó jelenleg is a “fokozott biztonsági kockázatot rejtő” országok közé sorolja a Külügyminisztérium.

Adél: – Mikor elindultam itthonról, azért eléggé be voltam szarva. Rettenetes dolgokat lehet az országról hallani, és picit el is hittem, hogy az első héten el fog valaki rabolni, mert beszálltam egy utcán leintett taxiba. Ez persze közel sincs így, kissé túl van pörögve a dolog, és szerintem a főváros a méretéhez képest elég biztonságos. Persze vannak helyek ahol vigyázni kell, és komolyan kell venni a figyelmeztetést, de hamar rá lehet jönni, hol vannak ezek. Az első egy hónapban még nem nagyon fotóztam utcán, fel akartam mérni a terepet és érezni, mekkora a rizikó. Gyorsan rájöttem, hogy kéznél kell legyen a józan paraszti eszed, és be kell tartani az íratlan szabályokat, például nem menni oda, ahova nem tanácsolják.

A lényeg, hogy picit rá kell érezni az ország és a társadalom dinamikájára, akkor valószínűleg nem lesz gond, még egy egészen feltűnő kamerával sem.

Adél: – Viszont vidéken, és itt jöhetnek a képbe a kartellek, sokkal óvatosabbnak kell lenni. Országrészenként nagyon változó az emberek mentalitása, a kamerához, külföldiekhez való viszonyuk, és ott lehet igazán belefutni veszélyes szituációkba. Elmentem Michoacan államba, ahol elég forró a helyzet a narcok, a lakosság és a kormány között, az egyik legveszélyesebb területe volt az országnak az akkoriban kialakuló polgárháborús szituáció miatt. Erről itthon is elég sokat lehetett hallani.

Ott azért tényleg elővigyázatos voltam, de a kávézóban, ahol ültünk, megláttam egy fazont, akinek nagyon megtetszett a kövekkel kirakott halálfejes övcsattja a tetőtől talpig militáris ruháján. Az arca sem volt túl biztató, de mégis megszólítottam az alig létező spanyolommal. A legkevesebb amire számítottam, hogy elküld a francba, de folyékony angollal, nagyon kedvesen válaszolt, és miután elkészült a fotó, meginvitált minket a zumba tanfolymára. Fél óra múlva egy külvárosi tornateremben voltunk körülbelül száz mexikói nővel, akiket ez a férfi táncoltatott. Szuperszürreális az ország, csak mondom.

Urbnplyr: – Azok az igazán excentrikus és különleges karakterek, akikkel a mikroblogodon lehet találkozni, hogyan keveredtek az objektíved elé? Minden további nélkül megállítottad az utcán a fogékszeres csajt? A szétpúderezett fehér melltartós transzit?

Adél: – Hiába volt bennem sokszor félelem, elővettem a gépem, mégiscsak ez a dolgom, és imádok hardcore témákat fotózni. Általában azokkal a karakterekkel, akiket a blogomon látni lehet, összehozott minket valamilyen random szituációban az élet. Teljesen esetlegesen nem nagyon állítok meg senkit az utcán, ez alól mondjuk az előző sztori pont kivétel volt. Szeretek többet foglalkozni egy-egy emberrel, elmélyedni, és olyan képet teremteni, amilyet szeretnék. Ezt az utcán rohanva nehezen lehetne összehozni. Inkább ezt az utat járom, talált szituációkat és embereket alakítok olyan képekké, amik tükrözik a véleményemet a világról, vagy visszahoznak egy-egy olyan atmoszférát, amit egy adott helyhez, országhoz tudok kapcsolni.

A háttérsztorik viszont nagyon sokszor hétköznapiak, szóval lehet, hogy lerombolják azt az illúziót, hogy milyen szuperizgalmas és kockázatos helyzetekbe keveredtem, haha.

Mexikó, mint ahogy mondtam, nagyon szürreális, vagyis inkább úgy mondanám, a realitás egy teljesen más dimenzióban mozog, szóval ezek a karakterek közel átlagosak a fővárosban. A képi világom kontextusában és európai távlatból tűnnek ők meghökkentőnek.

A fogékszeres hölggyel például Guatemalában találkoztam, a cuki hostelünk cuki recepciósa volt. Szinte az első pillanatban, mikor beléptem az országba, szembe jött velem ez a téma egy lepukkant kis turistabuszon, ami elvitt minket a legközelebbi városig. Egy férfi üdvözölt minket és beszélt az országról, ő is ilyen ékszert viselt. Teljesen rákattantam.

Adél: – Guatemalának már kezdettől fogva volt egy nagyon nyers és nehéz atmoszférája, ehhez ez az ékszer, még ha csupán dekorációként is viselik, nagyon áthozta nekem ezt a hangulatot, szóval tudtam, hogy akarok egy ilyen témájú képet. És lám, a recepciós hölgy is viselt ilyen ékszert, nagy szerencsémre. Megkérdeztem, szánna-e rám egy kis időt, hogy készítsünk egy fotót. Nagyon segítőkész volt, körülbelül fél óráig fotózhattam az egyik szobában. Pedig Guatemala tényleg nem az a hely, ahol szívesen látják az idegeneket. Ott komolyan kellett venni a biztonságunkat. Érezhető a levegőben az erőszak, egy nagyon komplex történelmű és jelenű terep, mint Mexikó.

A transzi sztorija meg egy görbe estével kezdődött, ami egy lepattant bárban ért véget Mexikóvárosban. Akkoriban a történelmi városrészben, a Centroban laktam, aminek néhány utcája tele van roszabbnál roszabb bárokkal, sok közülük meleg tematikájú. Hajnal 3-4 körül kitaláltuk a barátaimmal, hogy menjünk le az egyikbe, és én vittem a gépemet is, hátha akad majd valami izgi karakter. Visszanézve ez nem feltétlenül volt bölcs döntés, de szerencsére nem történt baj.

Mikor megérkeztünk, egy melltartóban táncoló transzi látványa fogadott, akit elkezdtem fotózni, persze kifejezettem élvezte, majd egy idősebb hölgy leültetett minket egy asztalhoz, hogy elmagyarázza, miért hord az oldalára kötözve egy egész tekercs wc-papírt a higiénia jegyében. Végül mindenki rákattant a bárban, hogy fotózom, egymás után készültek a csoportképek. Mindezt azért taglalom ilyen hosszan, hogy éreztessem,

a mexikói emberek alapvetően barátságosak, és nincs ellenükre ha fotózzák őket, inkább a belpolitikai helyzet és az, ahogy ez mi a hírekben, újságokban halljuk teszi félelmetessé a helyet.

Persze ennek a bárnak is van sokkal meredekebb verziója, ahova többször ellátogattam, de tudom, nem lenne kivitelezhető, hogy képeket készítsek. Az ott látottak valószínűleg csak az én emlékezetemben fognak tovább élni.

Urbnplyr: – Engem leginkább az aranyozott pisztoly sztorija érdekel, meg szerintem mindenkit.

Adél: – Haha, a pisztoly! Abban az időben, mikor a kép készült, éjjel-nappal egy gépfegyvermedálos nyakláncot hordtam, amit Mexikóváros egyik hírhedt piacán vettem. Akkoriban viszonyom volt egy sráccal. Nem úgy kell őt elképzelni, mint valami bűnözőt, egy jómódú, social mediával foglalkozó harmincas volt, a csuklóján, amivel a fegyvert tartja, látszik is egy kifejezetten hipszter tetoválás. Miután először nála aludtam, másnap mondta, hogy akar mutatni valamit, mert látja, hogy szeretem a fegyvereket. Bement a gardróbba és előhozott egy sporttáskát, amiben ott lapult ez az arany pisztolycsoda és rengeteg lőszer. Az apjáé volt mindkettő, a fotón láthatót a mexikói kormánytól kapta ajándékba, cserébe a kiemelkedő szolgálataiért. Hogy ezek a szolgálatok mik voltak, sajnos sosem tudtam meg.

A pénztárcámban azóta is van egy arany töltény, amit nekem adott, és egy Jesus Malverdét ábrázoló szentkép, amit egy másik sráctól kaptam. Malverde északon egy folklór kultfigura, amolyan Robin Hood-mítosz kapcsolódik hozzá, elsősorban a kábítószerben érdekelt emberek védőszentje. A srác Mexikóvárosba költözött pár éve, azt mondta, erre itt már nincs szüksége, épp ideje, hogy szerencsét hozzon a kép valaki másnak.

Urbnplyr: – Az, hogy európai vagy, segített a munkában?

Adél: – Azt hiszem, az, ami engem eddig megmentett attól, hogy bármi rossz történjen, mármint a szerencsémen kívül, az a külsőm és a mexikóiak életszeretete. Elképesztően nehéz körülmények között élnek, mégis olyan boldogság sugárzik belőlük, amit én a világon máshol még nem tapasztaltam. Így nagyon jól kezelik, ha kamerával közeledsz feléjük. Másrészt a külföldieket is imádják, a szőke nő pedig a gyengéjük, inkább kíváncsisággal fordulnak felém, mint rossz szándékkal, még a legneccesebbnek tűnő emberek is.

Urbnplyr: – Beszéljünk azokról a csodálatos szobabelsőkről. Amiket mi legfeljebb kábítószercsempész tematikájú filmekből ismerünk, Jézussal, képekkel, meg jézusos képekkel. Ezekről mit tudsz mondani?

Adél: – Azok Michoacan államból valók, és élőben is igazán impresszívek, valamint az egész ház, amiben állnak. La Piedad városában ez az egyik legelső épület ami elkészült, és máig áll. 150-200 éve nem nyúltak hozzá. Három emelet, három generáció, ha jól számoltam. Ez a nappali. Az egész háznak volt egy nagyon érdekes hangulata, mintha egy jelenkori, mexikói Marquez regénybe csöppennél. Omladozik, volt egy belső kertje, a nappalin és a konyhán tető helyett hullámpala van, amin átsüt a fény. A szoba, amit kérdezel, pedig a hálószobám volt. Az első este nem volt egyszerű ott aludni, hiszen ablaktalan, én pedig eléggé félek a sötéttől.

Amúgy sok helyen ilyen a berendezés, szóval ez nem egy filmbéli túlzás, minden tele szentképekkel, ha nem is omladozó, de nyers beton, vagy furcsa színre vakolt falak. Nekem nagyon bejön.

Urbnplyr: – Most hazajöttél, de visszamész még?

Adél: – Igen, és újult erővel csapok mindenbe. Tovább fotózom, a mexikói anyagomat közel sem érzem százszázalékosnak, és találni akarok valami sokkal specifikusabb és kevéssé ismert témát kinn, amit feldolgozhatok. Szeretném nyomatni a munkáimat, amiben mindig eléggé béna voltam, de úgy érzem, eljött az ideje, hogy külföldi megjelenés, külföldi galériák irányába is nyissak. Itthon már együtt dolgozom Lendvai Lindával a Supermarket Galleryből (itt nyílt Szombat Éva Boldogság-kiállítása is – a szerk.), és vele tervezünk kiállítást, ami nagyon szuper lesz! Mexikóvárosban szeretnék egy utcai gerillakiállítást, ehhez a szponzorációt kell megoldanom, illetve kinn építgetem a kis életem, szabadúszó fotósként dolgozom és próbálom úgy alakítani a dolgaimat anyagilag, hogy évente 2-3 hónapot itt tölthessek. Aztán majd meglátjuk, mi lesz, hogy lesz, ha ennek a fele összejön, akkor már elégedett leszek. De az biztos, hogy az életemet egy jó darabig még Mexikóban tervezem.

És akkor még pár fotó tőle:

Adélt itt lehet szétkövetni a Tumblr-en.