A pusztulat által leuralt helyszínek, az évek-évtizedek óta magukra hagyott épületek fotózása már aligha számít különösebb truvájnak.

De a korábban koncertfotózással foglalkozó Karen Jerzyk eggyel magasabb szintre emelte a műfajt. Elkezdett torokban gombócot formáló, komor-szürreális jeleneteket rendezni ezekbe a gyakran már önmagukban is ijesztő helyekre. És nem csak öncélúan: többek között így ültette át magából azokat az érzéseket, amiket édesapja 2011-es halála után nyomasztották.

“Megtanultam, hogyan kontrolláljam azt, amit érzek, és hogy ötletek formájában csatornázzam ki őket”

– írta képeiről a fotós, akit egyedüli gyerekként nagyon sokkolt a legközelebbi hozzátartozója halála, annyira, hogy egyesek szakembert, mások meditációt javasoltak neki, de végül maga jött rá, hogy a művészetnél nincs jobb terápia. “Először az életemben büszke lettem arra, amit alkotok.”

(via Petapixel)