Sajtóbejártuk a Small Stories című tárlatot, és úgy mutatjuk, hogy ne legyen benne igazi spoiler.

A harmadik Budapest Fotó Fesztivál központi eseménye egyértelműen David Lynch Small Stories című kiállítása, aminek az anyagát a mester egyébként 2013-ban állította össze.

A kiállítás kurátorai rögtön a körbevezetés előtt elmesélték, hogy ők nyomatékosabban szerették volna megidézni a Twin Peaks világát a tárlat kialakításával, de Lynch külön kérte őket, hogy hagyják inkább magában érvényesülni ezt az 55 képből álló sorozatot.

Annyi azért csak belefért, hogy a bejárati folyosóra a fekete-fehér cikkcakkos padlómintázat kerüljön a vörös függönyökkel. És ahogy haladtam át, rögtön meg is kért két kolléga, hogy lőjek róluk egy fotót.

Aztán hopp, már bent is vagyunk a két termes kiállítás egyik termében. És már néhány kép alapján nyilvánvaló, hogy a Small Stories világa leginkább a Radírfej univerzumához áll közel, illetve azokhoz a szintén fekete-fekete betétekhez, amik az új Twin Peaks legtitokzatosabb jeleneteit adták.

És hogy milyen maga a kiállítás? Hát azt így totál objektíve rohadt nehéz lenne elmondani. Noha a kiállítás igyekszik Lynchet egyfajta művészeti ezermesterként bemutatni, azért ő elsősorban mindenképpen filmes tényező lesz, ez az a műfaj, ahol kérdés nélkül ott van a helye az elmúlt fél század tíz legfontosabb figurája között. Konkrétan egy dimenzióval több a filmjeinek köszönhetően a világ, amelyben élünk.

David Lynch műcsarnokos fotókiállításának trailere egy David Lynch rövidfilm

Noha a Small Stories intenciója pont az, hogy az állóképek indítsanak el bennünk egy történetet, de én akárhogy néztem ezeket a képeket, mindig a filmek világába kalandozott el a fantáziám. És nem igazán tudtam önértékében nézni az egészet. Csak simán annak örültem, hogy a Lynch-filmekhez kaptam némi plusz adalékot.

Sokkal fontosabb volt tehát az, hogy egy szép napos délelőtt el lehetett sétálni a Műcsarnokba, kint látni a Hősök terével együtt David Lynch gigantikus portréját, majd bent elkezdeni mindenféle kompozíciókban fotózni az erősen tükröződő üvegfelület mögé pakolt fotókat.

Először ez zavaró volt nagyon, a sötétebb tónusú képeket nagyon nehéz volt befogadni úgy, hogy közben folyamatosan magam, vagy a mögöttem elhaladó embereket láttam bennük visszatükröződve. Aztán gondoltam, hogy arra viszont nagyon jó lesz ez, hogy lőjek az egészről egy olyan sorozatot, ami mutat is belőle valamennyit, de nem is lövi le a poénokat.

Aki nem szereti Lynchet, az szeresse meg, aki meg szereti, azt nagyon biztatom, hogy ne hagyja ki ezt a lehetőséget. És ha már tükröződés, akkor bátran komponálja bele magát ezekbe az egyszerre nyomasztó, de lynchességükben perverz módon végtelenül otthonos képekbe.