Mindannyian hallottunk már olyanról, vagy láttuk is akár a saját tekintetünkkel, amikor valaki elkezdi átböketni a bőrét, vagy tűvel festetni azt, aztán elkapja a gépszíj, és pár hónap leforgása alatt ott áll előttünk egy közel széttetovált, szinte ismeretlen ismerős.

Stephanie Hutter-Thomas hivatásos piercinges, de ezen túl a body art pszichológiáját is tanulmányozza. Ő így fogalmaz a nem mindennapi addikció kialakulásáról: “miután az ember leküzdi az első testékszert kísérő szorongást, izgalmassá válik kiválasztani a következőt. Minél többször tesszük ki magunkat egy meghatározott eseménynek vagy ingernek, annál kevésbé tűnik az ijesztőnek, mert lassan érzéketlenné válunk rá.”

Miután hivatalos kutatás nincs arról, hogy a tetoválás vagy a piercing függőséget okoz-e, ő is csak feltételezni meri a tapasztalataiból kiindulva, hogy az emberek esetleg magára a folyamatra kattannak rá. Arra, hogy fenntartsák saját személyes identitásukat – ebben a tekintetben tehát nem egy hagyományos, patológiás függőségről beszélünk.

Persze az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a stressz és a fájdalom, meg bármi intenzív sokk, ami a testet éri, endorfinokat présel ki az agyból, vagyis a szervezet természetes úton szabadít fel kellemes érzéseket, gyógyszeres-kemikáliás ráhatások nélkül. Fizikai függőséget így aligha okozhat a testdekorálás, de Hutter-Thomas szerint másfajtát talán mégis: ahogy a szadomazo közösségben a fojtogatós-seggpaskolós játékok,

ezek a praktikák is úgy segíthetik elő a kellemes érzések mélyebb megélését, hogy valami fájdalmasabbat helyeznek szembe vele.

Több frissen piercingelt ember számolt be például arról, hogy az akció után fantasztikusan elengedték magukat, nagyfokú relaxáltságot éltek át, sőt, egyesek kifejezetten ezért a stresszoldó faktor miatt szúratnak.

Persze nem mindenki érez így, és nem is kell ennek így lennie: a legtöbb ember egyszerűen csak így akarja kifejezni, vagy éppen leválasztani magát a többségi társadalomról.

(via Refinery29)