Kényelmesen a természetben: a túrabakancs hatékonysága
Az év elején feltételezni mertük, hogy az énekesnő egyike lesz azoknak, akik bolygatni fogják az innovatív zenék darázsfészkét, és hát így legyen hármas befutónk a szilveszteri lovin: a hipnotizáló tekintetű énekesnő lépésről-lépésre kapaszkodott fel a furmányos popzene élvonalába. A csúcsdísz nyilvánvalóan a debütalbuma lett, ami a legszebb R&B hibrid, ami ebben az évben kijött: szupertalányos, zavarbaejtő, de törékenységében is biztos talajon álló. Tricky elfeledett húga, ahogy korábban neveztük őt, belépett a felnőttkorba, és úrjézus, bele sem akarok gondolni, hogy innen még hová katapultálhat. (UA)
Young Marco nagyon küzdött Juju & Jordash-sal (meg Leon Vynehallal is), hogy az agynak is szóló e-tánczenéket képviselhesse itt, és esküszöm, nem azért nyert végül ő, mert kezet rázhattam vele a LÄRM klotyójában, hogy megdicsérjem a fasza szettjét, amit fél órával azelőtt gördített a fekete teremnek. Hanem azért, mert talán övé a legkerekebb egész, az egyik legújabb újhullám, az a fajta ízletes-egzotikus, baleári csillagzatok alatt született nu disco, amihez a magukat a nyúdiszkó letéteményeseinek kikiáltó sztárbrigádok talán hozzá sem szagolnak. Nem baj, a lényeg, hogy nekünk jó legyen. És egyébként jó is, ha kérdezné valaki! (UA)
Az új Aphex Twinként is emlegetett zenebűvésznek akkor is itt a helye, ha Xen című lemezével némiképp alulmúlta a sztratoszférába fellőtt elvárásokat. A korábbi mixtape-jeinek elfolyós hiphopjaiból 2014-re nem maradt más, mint néhány széttekert, jungle felé mutató beat és csillagképszerűen árva szintiképletek, mintha csak a jövő vázlatait bogarásznánk. Mert a Xen igazából nem is 2014 egyik legjobb lemeze, hanem azon kevés ígéretek egyike, miszerint a populáris és egyéb zenékben még mindig olyan mélységek vannak, amikre ezen lista írása közben nem is gondolnánk. (LÁ)
2014 legmenőbb magyar zenésze, Gábor Lázár lemezét is kiadó Lorenzo Senni úgy rehabilitálta az elektronikusn zene hagyományán koloncként csüngő trenszet, mintha tankönyvből olvasta volna ki a receptjét. Egész egyszerűen a retrománia legtisztább megvalósulása lett, ahogy pointillista trance fedőnéven a műfajt leépítve kirakott belőle valami egész futurisztikus, hagyományában mégis rögtön beazonosítható dolgot. Arról nem is beszélve, hogy szemben a hasonló modernista törekvésekkel, Senninek a durván elméletalapú anyaga kifejezetten optimális bulizás céljára is. (LÁ)
Ha ez egy kettes számú lemez, akkor mi a helyzet az egyessel? Ez a lehető legtermészetesebb kérdés, ami felmerülhet, ha egy lemezcímbe sorszám is kerül. Az atlantai rapper, Rome Fortune esetében különösen fontos megérdeklődni ezt, ugyanis az az ugrás, amit a két cucc között tesz – egyetlen éven belül -, bőven plántálhat reményt belénk. Őiránta. A 2013-as Beautiful Pimp egy jó hangú, de nem túl jó szövegű MC produkciója volt sok, de érdektelen dobgépes cicergés tetején, amit nagyon át akart ugrálni az ember. A 2014-es folytatás ugyan fele olyan hosszú, a jó hangú MC-nek azonban jó szövegei nőttek, megtanult bánni a flow-val, alá pedig érdekes, gáznemű hatást keltő analóg alapok simultak. És bumm, itt a hiphop 2017-ből, amit még szeretnénk hallgatni. Remélhetőleg fogjuk is még, hiszen a tehetség utat tör magának, az pedig, hogy Four Tet-et vagy Suicideyeart sem kellett győzködni, hogy dolgozzanak együtt, beszédes tény. (UA)
Mark Kozelek tizenvalahányadik lemeze tágabb popkontextuson belül valahol Taylor Swift átalakulása és D’Angelo poszt neo soulja között helyezkedik el. Abban az évben, amikor nem csak hogy a kísérleti és elektronikus zenék nem tudtak igazán újat hozni, de konkrétan a PC Music féle hype-alapú bohóckodás lett a talán legerősebb menő trend, Kozelek egy velőtrázóan őszinte albummal borított fel minden papírformát. A Benji megúsztatott folkkal kísért, idézőjelektől mentes megrázó történetei a popzenének egy már kihalt fajtájába helyezik vissza a hitet. Nevezetten abba, hogy 2014-ben sincs meghatóbb, annál – legyen az illető bármekkora paraszt – amikor valaki kiteszi az ablakba a szívét, vagy inkább csak simán a vérben, izzadságban és olykor boldogságban áztatott életét. (LÁ)
Ha nekem bárki is azt mondja mondjuk három évvel ezelőtt, hogy egy zeneileg szinte behatárolhatatlan, stílusokkal mesterien játszadozó fekete csávótól fogok lemezeket hallgatni, valószínűleg kiröhögtem volna. De Dean Blunt The Redeemer című lemezével – és korábbi, még Hype Williamses megjelenéseivel – ezt is elérte, ez pedig korábban talán csak Saul Williamsnek sikerült. A 2013-as album szívbemarkoló fájdalma és őszintesége a Black Metal lemezen optimistább irányba váltott, de témáit tekintve még mindig nagyon komor; a monumentális hatású dalok gúnyos, vagy éppen keserédes hangvétele senkit nem hagy majd nyugodni. A Black Metal gyakorlatilag az érzelmek egész skáláját felvonultatja, Blunt pedig ehhez mérten változatosabban is énekel, mint eddig. – ezért is lehet az, hogy a címmel ellentétben mégsem egy rideg / hideg albumot kaptunk, sőt. A post-punkos, indie-s, experimentális hatások az egész lemezt végigkísérik, zsenialitása pedig a kívülállóságában, különcködésében van: tényleg behatárolhatatlan. (KK)
D’Angelo az amerikai társadalmi események hatására bekormányozta az év végére a 2000-es Voodoo című lemezének 2015-re tervezett folytatását. Egy mai európai szemmel, pusztán a dalain keresztül szinte már érthetetlen volt D’Angelo kultusza, a másfél évtizeden keresztül érlelt Black Messiah azonban annyira releváns lett, hogy a hallgatása közben egész nevetségesnek érezzük magunk, hogy az elektronikus zenétől vártuk az elmúlt években a megváltást. A Black Messiah igazából csak Kanye West Yeezusával említhető egy lapon, annak antitéziseként azonban egy olyan mély hagyománytiszteletet mutat, ami előre ritkítja a követőit. A jazztől kezdve, a soulon, R&B-n satöbbin át, a J Dilla-féle okos hiphopig olyan összegzését hozta össze 15 év alatt a tradicionálisan fekete zenéknek, amire másoknak egy élet sem elég. (LÁ)
Kassem Mosse – becsületes nevén Gunnar Wendel – februárban megjelent debütlemezére nyolc évet kellett várni legelső megjelenése óta. Én pedig igazán csak októberben vettem elő; ekkor ugyanis már túlvoltam egy Unsound fesztiválos live-on, és akkor vált egyértelművé, hogy nem kéne hanyagolni a Workshop 19-t, hanem nagyon is oda kell rá figyelni. Sokszor, mégpedig a szándékos és játékos tökéletlensége miatt is. A neotechhouse-ként aposztrofált borongós, néha mélabús, de mesterien felépített és megszerkesztett számok az egészen glitchbe hajló pattogásoktól a mély, gondolkodós, experimentális house-ig gyönyörű ívet járnak be. A táncolható groove-ok egyre sötétebb tónusokba váltanak és az ember az ilyen pillanatokban jön rá igazán, hogy a Workshop 19 egyáltalán nem egy átlagos, egyszer hallgatós lemez, hanem tényleg az év egyik legjobbja. (KK)
Hogy a dobogónk legmagasabb fokán miért ez a lemez áll, azt nem kezdeném újra cincálni, egy hosszabb írásban megtettem már itt. Olyan kifejezéseket volt muszáj alkalmaznom, mint az úthengerhatás, a fékezhetetlen progresszió vagy a márványnehéz egység, bár igazából az az őserő, aminek szelencéjét El-P és Killer Mike rányitotta a fülünkre, nem nagyon írható körül. Úgyhogy itt már csak annyit tennék hozzá: külön csodálatos, hogy az év legjobb lemeze egy hiphop-anyag lett, mert ez azt mutatja, hogy a sokszor magas lóról lesajnált műfaj még tud mutatni meglepőt. Illetve bocs, nem a műfaj, hanem ez a két ember, akik úgy találtak egymásra New Yorkból és Atlantából, mint egymástól régen elszakított szellemi testvérek, akik most hirtelen minden bepótolnak. (UA)
Összeállította: Katona Kriszta, Lang Ádám, Unger András
LISTAPORNÓ 2014: az év legjobb lemezborítói
LISTAPORNÓ 2014: az év legjobb fotósorozatai
LISTAPORNÓ 2014: az év legjobb videói
LISTAPORNÓ 2014: az év legjobb klipjei