Van a turizmusnak egy kellemetlen jelentéstartománya, amitől a legtöbbünk az “én csak utazó vagyok” kijelentéssel különbözteti meg magát. Utalva arra, hogy ő egy adott városnak nem a turistákra mindenféle szar szuvenírekkel felkészített részére kíváncsi, hanem az igazi Párizsra, az igazi Barcelonára. Szóval valahogy Rómában rómainak lenni.

Na, én ettől a mellékzöngétől most eltekintenék és a turistáskodást a lehető legszebb értelmében érteném, illetve értetném.

Úgy adódott, hogy az idei nyaralásom egy teljesen átlagos, meg se mondom, hogy melyik városba vitt, ahol volt egy élhető, de nem különösen izgalmas folyópart és egy hasonló tópart. A belvárosban meg templomok, múzeumok és a főtér voltak mindössze azok, amik különféle turisztikai katalógusokba bekerülhettek.

Ennek köszönhetően a reggeli úszás, a napközbeni csavargás, a délutáni bárteraszon ücsörgés, a vacsorázás, majd az esti folyóparti sörözgetés tették ki a napjaimat. Közben még néhány posztot is sikerült írnom ide, az Urbanplayerre.

Szóval, ahogy csordogáltak a napok, arra gondoltam, hogy ez mennyire nem egy klasszikus értelmeben vett nyaralás. És mégis mennyire megvan a klasszikus nyaralás érzete, amikor például valahogy élmény belebotlani néhány apró helyi jellegzetességbe. Először vagy épp utoljára kikérni egy helyi sört, ami igazából semmiben sem tér el a mi nagyüzemi söreinktől.

Nem éreztem tehát azt, hogy kevésbé nyaralnék ahhoz képest, mintha a Barceloneta és a Güell park közti területet dobta volna a gép idénre. Így elég hamar el is engedtem a gondolatot, hogy netalán ez kicsit a szabadság elpocsékolása lenne.

Most legépelni több idő volt, mint akkor rátérni arra a gondolatra, hogy ha egy ennyire átlagos helyen is teljes értékűt lehet nyaralni, akkor miért nem nyaralás minden egyes napom Budapesten.

Az első érv nyilván az volt, hogy dolgozni kell, meg otthon megcsinálni ilyen háztáji dolgokat: takarítás, bevásárlás, számlák befizetése, ismerjük őket. És még lehetne kutyám is, ami megint csomó időt elvenne.

De igazából ez nagyon nem számít,

azon az időn kár problémázni, ami már előzetesen valami másnak van dedikálva annak a céljából, hogy menjenek a dolgaink.

Ahogy a nyaralás sem a vonaton vagy a reptéri várókban eltöltött hosszú órákról szól, hanem arról, amikor valahol tényleg ott vagyunk, úgy a hétköznapokban is a szkippelhetetlen teendőkön túli szabad napok, órák vagy akár percek számítanak.

Az például, hogy egy óra szabadidőbe mennyire tudjuk beleképzelni azt a turistás naivitást, amivel örülni tudunk Olaszországban egy helyi pizzának, vagy Horvátban egy Ozujskónak – ami simán lehetne egy Borsodi is, ugyebár.

Egészen biztos vagyok benne, hogy nem egyszerű turistapozícióba helyezkedni az év összes minusz két hetében. De egy nagyon szép, és belegondolva nem lehetetlen kihívás.

Főleg, ha az ember Budapesten él, ami nagyobb túlzás nélkül és persze az ismereteim szerint a világ egyik legjobb városa.

Tegyük fel van két szabad óránk, abban már simán neki lehet úgy esni a városnak, ahogy egy reptéri transzfer indulása előtt még utoljára csavargunk egyet a nyaralásunk helyszínén. Budapesten van 22 kerület, amiből szerintem az emberek felének legalább fele felfedezésre vár.

Szóval én nagyon igyekszem a nyaralásból hazaérkezve is turista maradni. Turista a legelbaszottabb munkanapok után, turista a legszürkébb keddeken, esőverte vasárnapokon, turista a bevásárláskor, turista a metróra várva. És persze turista akkor is, amikor besüt a szobába a nap és lefotózom, amikor a fűnyírás utáni erős fűszag van az udvarban, így picit leülök, vagy amikor idegenekkel állok le érdektelen hülyeségekről beszélgetni, csak mert lehet többet nem látom őket.

(A nyitókép Unger András Kevés szebb dolog történhetett volna Budapesttel tegnap, mint a piknik a lezárt Szabadság hídon című fotóriportjából van elemelve.)

Nyerj gran canariai utat az ACER-rel 2016. október 17.- november 16. között! (X)