Minap végül velem is megesett, hogy nemi erőszak gyanújába keveredett egy olyan ember, akire ha már sok éve nem is, de tiniként mindenképpen felnéztem. Twiggy Ramirezről van szó, aki ha megszakításokkal is, de 1995-től egészen mostanáig Marilyn Manson kísérőzenésze volt.

A sztorival a sértett, Jessicka Addams, a Jack Off Jill énekesnője állt elő. Néhány nappal később pedig megérkezett a főnök, Marilyn Manson közleménye, hogy innentől kezdve Twiggy Ramirez, polgári nevén Jeordie White nem tagja a zenekarnak.

Addams bejelentése után enyhe keserűséget és csalódást éreztem, azonban az a más esetekben másoknál artikulálódó érzés nem volt meg, hogy “na de miért is húsz év után kell erről szólni!?!”

Ezzel szemben Marilyn Manson bejelentésénél az asztalra csaptam, hogy milyen képmutatás már ez. Megannyi turné után, szerintem ennél sokkal durvább sztorik tudatában, ehhez a snassz, elvárt elhatárolódáshoz folyamodik a provokatőr énekes?

Aztán némi agyalás után arra jutottam, hogy ha minden kétséget kizáróan nem lehet bizonyítani a vádak hazug mivoltát, akkor egészen egyszerűen nem lehet ma mást tenni közszereplőként.

Abban valószínűleg az összes véleményt formáló Marton-hívő és Weinstein-fan is egyetért, hogy az egy közös társadalmi cél, hogy senkinek ne legyen része szexuális zaklatásban. Ilyen-olyan politikai, elvi, világnézeti szempontból, csakazértis szembenállásból, tudomisén milyen frusztrációkból ez persze lehet visszatetsző: miért most jöttek elő ezek az emberek a sztorijaikkal? Miért csak akkor, amikor mások is? Minek ment oda? Stb-stb.

Sőt, azt kell, hogy mondjam, még valamiféle házi esztétika szintjén is fárasztó lehet a napról napra ugyanolyan híreket olvasni, ahogy az is egy idő után fárasztó tud lenni, hogy – teszem azt – “megint loptak a politikusok.” Na bumm! De hát jöjjön az ennél súlyosabb ellenérv, hogy ezt is meg kell írni napról napra, mert nem csak a minőség, a tényállás, hanem a mennyiség is hírérték.

Az érzelmi mellékzöngéket egyszerűen félre kell tenni most annak érdekében, hogy a szexuális zaklatások többé ne történhessenek meg annyira nyom nélkül, hallgatólagosan, mint eddig. És hogy miért épp pont most? Hát csak azért, mert most van egy olyan mediális klíma, egy olyan társadalmi szituáció, amit meg lehet lovagolni, ami mentén globális változásokat lehet elérni.

Weinsteinnel adott egy olyan példaeset, amihez az általa készített filmek kapcsán valamennyire mindenki tud kapcsolódni. Radikálisabban mondva, aki befizetett a filmjeire, az tudatlanul is szponzorálta az aljasságait. Az internet mai elterjedtségével pedig adott egy közel általános nyilvánosság, ahol ismert emberek globális szinten, kevésbé ismertek pedig a saját köreikben tudják ezt egyre nagyobb biztonsággal jelezni (“nem vagyok egyedül”), hogy milyen mértékű jelenségről van szó a színfalak mögött, a privát szférákban.

Lehet, hogy a nagy egészben van néhány kamu sztori (amit Ramirez kapcsán is nagyon remélek!), vagy jó néhány olyan eset, ami anno nem is tűnt erőszaknak, hanem inkább hallgatólagosan is elfogadott szexuális forgatókönyvnek. Viszont a #metoo-s posztok elképesztő mennyiségét tekintve, ezeket – a megvádoltakat jogait nem elfelejtve – jobb úgy tekinteni, hogy bár fájdalmas sebeket tépnek fel, egy élhetőbb társadalmi közeg megalkotása felé juttatnak minket a maguk lehangoló módján is.

Ezennel hát én, Lang Ádám elhatárolódok az 1995-2017 közti teljes Marilyn Manson-életműtől, és kizárólag az 1994-es még Twiggy Ramirez nélkül felvett, ártatlan Portrait Of The American Family-t fogom a jövőben hallgatni. Mindemellett remélem, hogy Manson és Ramirez titokban barátok maradnak, és ha eddig nem történt meg, akkor majd tisztázzák, hogy ez nagyon nem fér bele.