Szokás mondani, hogy mára az lett a gasztronómia, ami régen a zene volt. Miután a popzene bárhonnan bárki számára hozzáférhető lett, és így tulajdonképpen mindenki mindenevővé vált, egyre inkább a gasztronómia kezdte el betölteni annak az identitásképző/jelző funkcióját. Ma már nem kérdezünk olyat senkitől sajnos, hogy te milyen zenét hallgatsz? Az ellenben fontos téma, hogy hol mit ettél, hogy viszonyulsz a húshoz, a gluténhez ésatöbbi.

Én ezt simán el tudom fogadni, és ebből kiindulva azt a másik tételt is, hogy ha már így, akkor a sörfőzés meg az új rock and roll. Nem ennyire direkt volt, de valamikor nekiálltam fantáziálni, hogy milyen munkák azok, amikbe legalább kicsit szeretnék belekóstolni, akkor elsők között került a papírra a sörfőzde.

Zsákok

Szerencsém volt, mert egy jóbarátom, akit itt nevezzünk csak TD-nek, már jó egy ideje a Horizontnál volt. Pár hónapja, amikor akkori másik melóhelyemre hozott be két rekesz sört, akkor csúszott ki belőlem, hogy ha kell nekik plusz ember egy húzósabb hétre, akkor szóljon már, én szívesen beugrok. Kipróbálnám, milyen ez az új rock and roll.

Rögtön mondta is, hogy persze, de akkor már írhatnék is róla. Amivel nekem se volt gondom, mert hát még talán mindig írni tudok a legjobban, meg ez mégis egy olyan dolog, ami sokakat érdekelhet ezekben a gasztroforradalmi időkben. Azért azt folyamatosan sulykoltam TD-nek, hogy de nehogy az legyen, hogy csináltok nekem egy egyszemélyes PR-eseményt, egy részletes gyárlátogatást. Aztán amikor a roppantógép mellett full másnaposan prüszköltem a lisztporban, akkor azért eszembe jutott, hogy miért is kellett ez nekem. De ne rohanjunk ennyire előre!

A Horizont főzdéje egyébként a Főzdepark néven is emlegetett Maglódi úti ipartelepen van, ahol három másik kisüzemi főzdével együtt túlzás nélkül mondható, hogy a magyar újhullámos sörszcéna egyik epicentrumát alkotják. A Budapest Beer Week egyik utóeseménye miatt egyszer már kisétáltam oda, így nem is volt para a Blahától kigurulni a 28-assal Kőbányára. Ennyi utazás egyébként kell is, tök jó keretet ad az egész a komfortzóna elhagyásához. Ugyanígy az ipartelep épülete is egész más vájb, mint bármi amihez az elmúlt tíz évben Budapesten szerencsém volt – szinte kizárólag a belvárosban.

Ugyan tudtam, hogy nem arról fog szólni az egész hét, hogy a főzőedény mellett kóstolgatunk és véleményezünk félkész söröket, de az első három napban kábé annyi romantikát találtam, mint egy küszöbre ejtett vajaskenyérben. (Nem tudom, miért ehhez hasonlítom!) Az üzem maga olyan steril, mint az Audi-gyár, ahol Győrben diákként megfordultam egy-egy nyári hétre, hogy legyen Szigetre költőpénzem, leszámítva a padlót, ahol meg mint egy másvilági vágóhídon időnként sárga-barna levek folytak végig az útjukat keresve a lefolyó felé.

Hát jó, mondtam magamban, csináljuk, aztán meglátjuk, mi lesz a vége.

Itt annyit még hadd mondjak el, hogy ahogy ilyen sörfőzdés haverokkal dumálok, egyre inkább azt érzem, hogy a kézműves sör kifejezés szitokszóvá kezd válni, sokkal jobban szeretik a kisüzemi megnevezést. És hát a Horizontra se mondható, hogy olyan nagy “kézműveskedés” lenne. A malátaszemek megroppantásától a sör levételéig az összes folyamat milliméter és törtszám pontosságra be van lőve.

Nem kézműves, hanem kisüzemi

Egy darabig ugyanis még izgalmas tudott lenni, ha valaki elénk tett egy szuper alapanyagokból álló homályos sört, aminek az alján egy ujjnyi élesztő mutatta, hogy ezt bizony nem a Dreher sörgyárakban készítették. És amikor megkóstoltuk, szinte élő dologként tűnt fel a szánkban a kiherélt nagyüzemi sörök után.

Azonban pár év alatt a minőségi alapanyagok mellett a megbízhatóságra került a hangsúly, ma már abszolút nem kunszt berendelni a belga malátát meg a legdrágább amerikai komlókat, és szinte mindenkinek vannak haverjai, akik négy főzésből egyszer aztakurvadejólett sört csinálnak otthoni körülmények között, azonban a forradalom az, amikor a boltok polcain megjelennek a megbízható, minőségi sörök – tehát bárki számára elérhető lesz. Amikor tömegek kezdik el a jobbat választani.

Targoncás sztereotípiák kimaxolva

Az első három nap főleg a palackozógép mellett telt el, miután reggel összedobtuk raklapokra a napi rendeléseket. Mi feltettük az üvegeket, a gép matricázta, egyszer kiöblítette, beletette a sört, kupak rá, majd kiadta egy forgó tálcára, amiről már csak dobozolnunk kellett. Az egyik oldalon rátettünk X ezret, a másikon levettünk ugyanennyit. Egy mozdulatra négy üveg, óránként 250 mozdulat, plusz 24 üvegenként leragasztani a dobozt és rátenni a raklapra.

Sok-sok éve csináltam ilyen monoton izét tehát. Itt most annyival volt jobb, hogy a számítózás helyett szuper érzés volt mást csinálni, tehát nem az volt az első számú cél, hogy minél kevesebb munkával, itt-ott elbújva kihúzni a műszakot, hanem lehetőség szerint minél jobban megélni az egészet. És hát azért az se volt utolsó, hogy az ebédhez ki lehetett csapolni egy pohár szuperfriss sört, ami tényleg közelebb tudja tartani az embert a munkához. így nem csak egy fogaskeréknek érzi magát a legmonotonabb folyamatnál se.

TD önti bele a malátát a főzőtartályba

Ez majd megy a disznóknak

Szerdán aztán munka után sikerült egy nagyobb sörözésbe beleszaladni, úgyhogy kicsit kótyagosan értem be csütörtökön, és itt jött a fent már említett roppantógépes délelőtt. Állni egy ilyen őrlőgépszerű masina mellett, amit malátánként át kell állítani, hogy megfelelően roppantsa meg, ne csak a felszínét, de ne is porrá legyen zúzva, mert vagy nem jön ki belőle az anyag, vagy nem lehet majd leszűrni.

Szóval ott álltam maszkban a porfelhő mellett, öt percenként zsákcsere, tíz percenként egy huszonöt kilós zsákból megtöltöttem a gépet. Mindezt a másnap hideg verítékével. Koradélután ezután visszatérten a palackozóhoz, és már meg is békéltem vele, hogy oké, akkor ezzel kihúzom ötig, amikor egyik srác odajön, hogy a jó vagy a rossz hírrel kezdje?

Mint kiderült, a jó hír, hogy ő megy egy sörkóstolóra, a rossz pedig az, hogy a délutáni roppantás is rám marad. “NEHH!” Azért csak beslattyogtam az alapanyag raktárba. Ekkorra már szerencsére a másnap már héthatáron túl volt, és egy másik srác ilyen szívatás és biztatás között félúton mondta, hogy szerinte ez a rész az egészben a legszebb, itt indul minden, mert ha a roppantás el van baszva, akkor már nem lehet igazán jó sör belőle, akárhogy is főzik. Ha viszont jó, akkor nagyon jó lesz.

A roppantás

Ezzel én meg is lettem véve, a legjobb munkakedvvel toltam le másodjára a majd’ háromszáz kiló malátát és búzát maszk nélkül, a végén ittam egy pohár barna lágert, majd hazamentem, és boldogan köhögtem a malátaport lefekvésig. Noha a sörgyár menete nem követi a hetek ritmusát, de nekem pont úgy jött ki, hogy a péntek takarítós nap lett, felmostam a fél üzemet, kitisztítottam egy csomó hordót a következő hétre forró lúggal és perecettel, amivel meg is lett a teljességérzet.

Hogy dolgoznék-e sörgyárban ezután? Egy-egy napra bármikor szívesen beugornék, amúgy is azt vallom, hogy heti szinten 20 óra szellemi és ugyanennyi fizikai munka kéne minden embernek. Sőt akkor se lennék elkeseredve, ha úgy hozná az élet, hogy éveket kéne sörgyárban eltöltenem. Amikor olyan dologgal foglalkozik az ember, amit tényleg szeret, akkor a munka piszkos oldalában is meg lehet látni a szépet. Előbb mosnék tehát egész életemben hordókat, ha abban később szép aranyló sör készül, mint hogy olyan dolgokról kelljen írnom, amitől a hideg kiráz.

És ez így szerintem mindig rock and roll!

Kültéri tárgyaló, cigiző, pihenő

Fotók: Google, Lang Ádám, Szalai Tamás

Íme 2017 öt legmenőbb szakmája