Kényelmesen a természetben: a túrabakancs hatékonysága
Ki ne vásárolt volna már azokban a ruházati boltokban, amikből minden nagy shoppingcenterben tuti van egy? Ezek a fast fashion láncok, amiknek célja, hogy a divatnapok kifutóin látott elérhetetlenül méregdrgáa luxigöncöket másolja, egyszerűsítse, vagyis végül lehozza a legfrissebb divattrendeket az átlagember számára is megfizethető szintre. És tegye meg ezt lehetőleg minél gyorsabban – innen a név.
A divatjelenség népszerűsége miatt az elmúlt években egyre többen néztek be a színfalak mögé, és láttak nem szép dolgokat: tizenkét órás műszakokban dolgozó, embertelenül túlhajtott gyári munkásokat, elsősorban.
Rahul Jain rendező most minden eddiginél keményebben ébreszti fel a figyelmet Machines című dokumentumfilmjében.
Az alkotás, ami a Sundance World Cinema doku-kategóriagyőztes filmje lett, lélegzetelállítóan moziszerűen ragadja meg, illetve adja meg a választ arra a kérdésre, amit igazából a legtöbben nem akarnak vagy nem mernek feltenni: honnan jönnek a ruhák az akasztóra? A filmben végigjárhatja a néző azt az indiai Gudzsarátban található gyárat, ami számtalan, általunk vidáman hordott textil születési helye. A termelőhely viszont nem éppen vidám.
A Dazed azt írja, hogy a filmet az teszi igazán hatásossá, hogy nem erőlteti a drámai csúcsokat, nincsen különösebb akció, ellenben a lehangoló monotónia, amiben ezek az emberek dolgoznak, és ami végigkíséri a képkockákat, hamar beleeszi magát a néző fejébe – pláne, hogy aláfestő zene sincs, csak a surrogó, tikkelő gépi zajok. Amikor ebbe a depresszív képbe bemászik a vigyorgó főnök kijelentése, hogy
azért nem fizet többet műszakonként három dollárnál, mert ha a munkások gyomra üres, akkor jobban dolgoznak,
maga a két lábon járó letaglózás.
Jain azt is elmondta a lapnak adott interjújában, hogy először igazán dühösen, militáns attitűddel vonult be a gyárba, kérdéseket szegezett az elöljáróknak pénzről, olykor egészen tiszteletlen módon, de aztán az operatőre, aki maga is dolgozott gyárban Mexikóban gyerekként, segített megértetni vele, hogy a helyzet urává kell válni, lenyugodni, és hagyni, hogy magától bontódjon ki előttük a komor valóság.
A rendező azt is elmondta, hogy a gyár, amiben járt, a világ nagy ruházati láncainak termel, amiket nem nevezhet meg ugyan, de azok alapján, amiket a dolgozók elmondtak neki, egy hatalmas céghálóról van szó – csak azon a pár négyzetkilométeren, ahol ő járt, nem ez az egyetlen gyár üzemel, hanem még vagy 1300, több mint másfélmillió embert foglalkoztatva.
Vagy embergépet.
Hogy itthon mikor vetítik a filmet, azt mi nem tudtuk kiguglizni, máshol már a tavaly év végén megvolt a premier. Jó volna, ha valaki Magyarországra is elhozná.